Kettőshangzó: Egy szótagban kiejtett két magánhangzó együttese

Ezek közül csak az egyik képezi a szótag magját, és csak ez hangsúlyozható, azaz szillabikus, a másik nem, azaz aszillabikus. Egy másik hagyományos meghatározás szerint a kettőshangzó aszillabikus része félhangzó.

Újabb nézetben a diftongus egy sajátos, hangzásilag nem egyenlő magánhangzó, amely ejtését a képzőszervek folytonos helyzetváltoztatása jellemzi, tehát egy bizonyos magánhangzói minőség hallható az elején, és egy másik a végén. Ezzel szemben a monoftongus (szó szerint ’egyeshangzó’) esetében a képzőszervek viszonylag csekély mértékben változtatják a helyzetüket.

A hagyományos nézetben eleinte csak fonetikai szempontból tekintették a kettőshangzót, de később fonológiai szempont is közrejátszott a kezelésében, ami főleg az újabb nézetben nyilvánul meg. Ugyanakkor véleménykülönbségek vannak az aszillabikus elem és maga a diftongus fonológiai státuszát illetően, azaz hogy ezek fonémák-e vagy sem. Ez azt is érinti, hogy mely hangcsoportokat tartanak diftongusoknak, és melyeket nem. Részletek erről az alábbi egyes nyelvekről szóló szakaszokban találhatók.

Általában emelkedő és eső diftongusokat különböztetnek meg. A hagyományos nézetben emelkedő diftongus az, amely félhangzó kezdetű, például a spanyol nyelvben [je] a bien ’jól’ szóban, eső pedig [ej] a ley ’törvény’-ben. Abban a nézetben, hogy a kettőshangzó egyféle magánhangzó, az emelkedőben a vége, az esőben pedig az eleje hangsúlyos. Más terminusokkal ezek megfelelője a nyitódó, illetve a záródó diftongus. Megint más terminusokkal ezek erősödő nyomatékűak, illetve gyengülő nyomatékúak.

A diftongusok fonetikai írása nem egységes, még a nemzetközi fonetikai ábécében (rövidítve IPA) sem. A szillabikus magánhangzóra általában ennek IPA jelét használják. Az aszillabikus rész írása történhet csak a megfelelő magánhangzó IPA jelével vagy ennek a félkarikával (◌̯) ellátott változatával, pl. [i̯], [u̯], [y̯] (a magyar ü-nek megfelelő), [e̯], [o̯] stb. Ha az első hármat approximánsoknak (közelítőhangoknak) nevezett mássalhangzóknak tekintik, akkor a [j], [w], illetve [ɥ] IPA jeleket használják helyettük. Erről is részletek az alábbi szakaszokban.

Az ómagyar kor végéig (16. század) voltak diftongusok, de mindegyikük monoftongus lett, mégpedig hosszú magánhangzók lettek belőlük.

A mai magyar sztenderd nyelvváltozatban előfordul ugyan /j/ és magánhangzó csoportja, de a /j/ mássalhangzó fonémának tekintett, következésképpen az ilyen együttesek nem számítanak kettőshangzóknak. Ebben a nézetben csak egy diftongus van a sztenderd magyarban, [ɒu̯], olyan viszonylag nem régi jövevényszavakban, mint autó vagy trauma.

A magyar nyelvészetben szó van nem csak emelkedő és eső diftongusokról, hanem lebegő nyomatékúakról is, amelyekben nem változik a nyomaték. Ezek részeit a ͜   jellel kötik össze.

Mai magyar nyelvjárásokban vannak diftongusok. Már 19. századbeli feljegyzésekből kitűnik, hogy több régióban az ó, az ő és az é hosszú magánhangzók diftongusokká váltak. Olyan szavak is vannak, amelyek különböző nyelvjárásokban különböző felépítésűek. A. Jászó 2007 lebegőkként jelöli őket szokásosan írt magánhangzókkal, kivéve az ë-t. Példák:

jég (sztenderd) vs. jë͜ig;
kéz vs. ki͜ëz;
jó vs. ju͜o vs. jo͜u;
föld vs. főd (előbb csak az l elhagyásával és az ö megnyúlásával), majd vs. fü͜öd vs. fö͜üd.

Az angol nyelv nyelvészetében nem egységes a diftongusok megítélése.

Például Rogers 2013 szerint a sztenderd brit angolban nyolc olyan eső diftongus van, amelyek fonémák, és a [j], [w] és [ə] szimbólumokat használja az aszillabikus részük jelölésére:

• /ej/ a say [sej] ’mond’ szóban;
• /əw/: tone [təwn] ’tónus’;
• /aj/: dine [dajn] ’vacsorázik’;
• /aw/: ''down [dawn] ’lent’;
• /ɔj/: coin [kɔjn] ’érme’;
• /ɪə/: idea [ajˈdɪə] ’ötlet’;
• /ɛə/: Sarah [ˈsɛə.rə];
• /ʊə/: jury [ˈd͡ʒʊə.ri] ’zsűri’.

Ugyanakkor szerinte elvileg akármelyik magánhangzó aszillabikus résszé válhat, és emelkedő diftongusok is keletkeznek így (pl. [ja], [wɛ] és [ɛw]), de csak a fenti nyolcat tartja fonémáknak.

Ezzel szemben Zsiga 2013 két kategóriát állapít meg, és az aszillabikus részeket a megfelelő magánhangzók IPA szimbólumaival írja (|ɪ] és [ʊ]):

• valódi diftongusok: [aɪ] (pl. a hide ’bújik, bújtat’ szóban), [aʊ] (crowd ’embertömeg’) és [ɔɪ] (void ’űr, üresség’);
• diftongussá váló magánhangzók, például [eɪ] vagy [oʊ].

A diftongusokat nem nevezi fonémáknak, hanem fonológiai szempontból azt jegyzi meg, hogy akkor tekinti őket valódiaknak, ha az aszillabikus részük hiánya jelentésmegkülönböztető, minimális párok keletkezését idézve elő, például:

find [faɪnd] ’talál’ vs. fond [fɒnd] ’vkit/vmit szerető’;
found [faʊnd] ’(meg)talált’ vs. fond;
soy [sɔɪ] ’szójabab’ vs. saw [sɔː] ’fűrész’.

Ha viszont egy [eɪ]-t vagy [oʊ]-t tartalmazó szóból hiányzik az [ɪ], illetve az [ʊ], ezzel nem keletkezik más szó, és ezért nem tartja valódi diftongusoknak. Diftongussá válás jellemző példája Zsiga 2013 szerint az, ahogyan angol ajkúak francia magánhangzókat ejtenek ki, pl. a café au lait ’tejeskávé’-t [kæfeɪ oʊ leɪ]-nek ejtik [kafe o lɛ] helyett.

A ófrancia nyelvben 16 kettőshangzó volt, 11 orális és 5 nazális, amelyek kiejtését sokszor adja vissza az illető szavak mai írása. Ezek a diftongusok magánhangzók lettek a középfranciában, például:

eux ’ők’ (hímnem) – ófrancia [ews] > mai francia [ø];
foi ’hit’ – [fɔj] > [fwa];
aube ’hajnal’ – [aw.bə] > [oːb];
pleine ’tele’ (nőnem) – [plɛ̃j.nə] > [plɛn].

Francia szerzők által írott, a mai franciára vonatkozó írásokban általában nincs szó diftongusról, csak egy szótagban egymást követő félhangzóról és magánhangzóról, vagy fordítva. Szerintük három félhangzó: [j], [w] és [ɥ] van: Az alábbi példákban szó belsejében ugyanabban a szótagban magánhangzó követi őket. Ezt a kiejtési módot szinerézisnek nevezik. Példák:

[j]: lion [ljɔ̃] ’oroszlán’;
[w]: louer [lwe] ’(ki)bérelni’;
[ɥ]: buée [bɥe] ’pára’.

Ezek a félhangzók az /i/, az /u/, illetve az /y/ (magyar ü) magánhangzóknak felelnek meg. A fenti példákban a félhangzó + magánhangzó külön szótagokban, tehát hangűrrel kiejtett két magánhangzóvá válhat, amely kiejtésmódot dierézisnek neveznek: [li.ɔ̃], [lu.e], illetve [by.e]. A szinerézisnek és a dierézisnek területi eloszlása van, de mindkettőt elfogadja a sztenderd. Párizsban és nyugat-Franciaországban a szinerézis a gyakoribb, északon (beleértve Belgiumot), keleten és délen pedig a dierézis. Ez utóbbi egyéni is lehet, még olyan régiókban is, ahol a szinerézis a gyakoribb.

Angolul írt munkákban mégis megtalálható az a nézet, hogy a mai franciában is vannak kettőshangzók. Tranel 1987 úgy véli, hogy nincsenek eső diftongusok, de legalább a [wa]-t, pl. az oiseau [waˈzo] ’madár’ szóban emelkedő diftongusnak lehet tekinteni. Chițoran 2002 a románnal kapcsolatban állított nézetével összhangban három diftongust lát a franciában:

[wa]: trois [tʁwa] ’három’;
[ɥi]: truite [tʁɥit] ’pisztráng’;
[wɛ̃]: groin [gʁwɛ̃] ’disznóorr’.

Francia területi nyelvváltozatokban vannak egyhangúlag diftongusoknak elfogadott hangcsoportok. Ilyen a québec-i francia, amelyben sztenderd francia hangsúlyos magánhangzóknak eső diftongusok felelnek meg. Példák:

mère ’anya’ – québec-i francia [mɛjr] vs. sztenderd francia [mɛːr];
pâle ’sápadt’ – [pɑwl] vs. [pɑːl];
curieuse ’kíváncsi’ (nőnem) – [kyˈrjœɥz] vs. [kyˈrjœːz].

A spanyol nyelvészetben hagyományosan úgy tartják, hogy a kettőshangzó egyazon szótagban kiejtett két magánhangzó. A szillabikus elemeket Kattán-Ibarra 2003 erős magánhangzóknak, az aszillabikusokat pedig gyenge magánhangzóknak nevezi, de ez utóbbiakat [j]-vel és [w]-vel írja át. Egyes szerzők semiconsonantes, szó szerint ’fél-magánhangzók’-nak nevezik ezeket, amikor diftongus első részei, és semivocales, szó szerint ’fél-mássalhangzók’-nak, amikor zárják a diftongust. Kattán-Ibarra 2003 szerint a spanyol diftongusok az alábbiak:

• emelkedő diftongusok:
  • [ja]: enviar ’irigyelni’;
  • [je]: bien ’jól’;
  • [jo]: serio ’komoly’;
  • [ju]: viudo ’özvegy’;
  • [wa]: Guatemala;
  • [we]: bueno ’jó’;
  • [wu]: ruido ’zaj’;
• eső diftongusok:
  • [aj]: aire ’levegő’;
  • [aw]: áureo ’aranyból való’;
  • [ej]: ley ’törvény’;
  • [ew]: Europa;
  • [oj]: hoy ’ma’.

Nem tekintik kettőshangzónak a [j] + magánhangzót szó elején.

Az olasz nyelvészet hagyományos nézetében is a diftongus egyazon szótagban kiejtett két magánhangzóból állónak tekintett. A Treccani enciklopédia az egyiket szillabikus magánhangzónak nevezi, a másik pedig szerinte vagy valódi magánhangzó, de aszillabikus, vagy semiconsonante. Az alábbi diftongusokat veszik számba:

• emelkedők:
  • [j] + magánhangzó:
    • [ja]: chiave ’kulcs’;
    • [je]: pieno ’tele’;
    • [jɛ]: soffietto ’fújtató’;
    • [jo]: fiore ’virág’;
    • [jɔ]: chiodo ’köröm’;
    • [ju]: piuma ’toll’;
  • [w] + magánhangzó:
    • [wa]: guado ’gázló’;
    • [we]: quello ’az’ (mutató névmás);
    • [wɛ]: quercia ’tölgy’;
    • [wi]: guida ’útmutató’;
    • [wo]: acquoso ’vizes’;
    • [wɔ]: quota ’kvóta’;
• esők:
  • magánhangzó + [j]:
    • [aj]: baita ’kunyhó’;
    • [ej]: potei ’tudtam, bírtam’ (passato remoto idő);
    • [ɛj]: sei ’hat’ (számnév);
    • [oj]: voi ’ti’;
    • [ɔj]: poi ’az(u)tán’;
    • [uj]: lui ’ő’ (hímnem);
  • magánhangzó + [w]:
    • [aw]: auto ’autó’;
    • [ew]: pleurite ’mellhártyagyulladás’;
    • [ɛw]: neutro ’semleges’;

A magánhangzó + [j] szóvégi diftongus általában csak akkor valósul meg, ha a szót nem követi szünet. Ha szünet követi, akkor mássalhangzó + i-ként hangzik, pl. poi [pɔːi], lui [luːi].

A gyors beszéd alkalmi diftongusokat okoz ott, ahol a lassú beszédben hangűr van:

• szó belsejében: biennale [bieˈnːaːle] → [bjeˈnːaːle] ’kétévente történő’;
• szavak közötti határon: buoni amici [ˈbwɔːni aˈmit͡ʃi] → [ˈbwɔːnjaˈmit͡ʃi] ’jó barátok’.

Újabb nézetben a /j/ és a /w/ nem félhangzók, hanem mássalhangzók, különbözőek azoktól az aszillabikus [i], illetve [u] magánhangzóktól, amelyeket egy szótagban ejtenek ki őket megelőző szillabikus magánhangzókkal. Következésképpen csak a fenti esőknek nevezettek lennének diftongusok, miközben az emelkedőknek nevezettek csak egyazon szótagbeli mássalhangzó + magánhangzó kombinációk.

A román nyelvészetben is hagyományosan egy szótagban kiejtett félhangzónak és magánhangzónak tekintik a kettőshangzót, és ez szó elején, szón belül vagy szó végén is található.

Hagyományosan négy félhangzót tartanak számon ([i̯], [u̯], [e̯] és [o̯]). Amikor szüksége jelent meg annak, hogy fonológiai szempontból is kezeljék ezeket, egyes szerzők mind a négyet a nekik megfelelő magánhangzó fonémák allofónjainak tekintették.

Bidu-Vrănceanu 1997 szerint a román nyelvben 23 diftongus van:

• kilenc emelkedő:
  • [i̯] + magánhangzó:
    • [i̯a]: iarnă ’tél';
    • [i̯e]: piele ’bőr’;
    • [i̯o]: iod ’jód’;
    • [i̯u]: consiliu ’tanács’ (testület);
  • [u̯] + magánhangzó:
    • [u̯a]: steaua ’a csillag’;
    • [u̯ə]: plouă ’esik az eső’;
  • egyéb emelkedők:
    • [e̯a]: cafea ’kávé’;
    • [e̯o]: vreodată ’valamikor’;
    • [o̯a]: școală ’iskola’;
• 14 eső diftongus:
  • magánhangzó + [j]:
    • [ai̯]: cai ’lovak’;
    • [əi̯]: răi ’rosszak’;
    • [ɨi̯]: lămâi ’citromok, citromfa’;
    • [ei̯]: lei ’oroszlánok’;
    • [ii̯]: copii ’gyerekek’;
    • [oi̯]: oi ’juhok’;
    • [ui̯]: cuib ’fészek’;
  • magánhangzó + [w]:
    • [au̯]: dau ’adok’;
    • [əu̯]: rău ’rossz’;
    • [ɨu̯]: râu ’folyó’ (víztömeg);
    • [eu̯]: leu ’oroszlán’;
    • [iu̯]: viu ’élő’;
    • [ou̯]: bou ’ökör’;
    • [uu̯]: (eu) continuu ’folytatok’.

Több román diftongus a nyelvtörténet folyamán keletkezett a latinból örökölt szavakban és viszonylag régi jövevényszavakban. Egyesek a latinban hangsúlyos magánhangzók voltak, például sera > seară ’este’, pectus > piept ’mell’, coda > coadă ’farok’.

A mai nyelvben hagyományos nézetben diftongusok jönnek létre szavak közötti határon. Egyesek állandóak, pl. te-a lăudat ’megdicsért téged’, ți-a dat ’adott neked’. Az [e̯a] diftongus alkalmi is lehet, például az egyes szám nőnemű határozott végartikulus hozzáadásakor -e-re végződő szóhoz, pl. lume ’világ’ → lumea ’a világ’.

Alkalmilag keletkeznek diftongusok a gyors beszédben is. Lassú beszédben visszatér a hangűrös kiejtésük:

• szavak közötti határon: pe-aproape [pe̯aˈpro̯a.pe] → pe aproape [pe.aˈpro̯a.pe];
• egyes szavakon belül: vreodată [vre.oˈda.tə] → [vre̯oˈda.tə] ’valamikor’, vreun [vre.un] → [vre̯un] ’valami’.

Újabb nézetben egyes szerzők szerint az [i̯] és az [u̯] valójában mássalhangzó fonémák (/j/ és /w/), az [e̯] és az [o̯] pedig félhangzó fonémák (/e̯/ és /o̯/).

Egészen más vélemény is van. Eszerint a románban van két félhangzó fonéma (/j/ és /w/), de [e̯] és [o̯] nem azok, és csak két diftongus van, mindkettő maga fonéma, /e̯a/ és /o̯a/. Az ezeken kívüli magánhangzókból a /j/-vel és a /w/-vel keletkező hangcsoportok egyazon szótagban nem lennének diftongusok. Ez a nézet többek között arra alapszik, hogy csak a fentebb említett e-ből és o-ból származó együttesek váltakoznak flexió közben az eredeti magánhangzókkal, tehát seară ’este’ → seri ’esték’, coadă ’farok’ → cozi ’farkok’.

• A. Jászó Anna: Hangtan. In A. Jászó Anna (szerk.): A magyar nyelv könyve. 8. kiadás. Budapest: Trezor. 2007. ISBN 978-963-8144-19-5. 73–162. o. (Hozzáférés: 2021. december 1.)
• (angolul) Bertinetto, Pier Marco – Loporcaro, Michele: The sound pattern of Standard Italian, as compared with the varieties spoken in Florence, Milan and Rome (A sztenderd olasz hangrendszer összehasonlításban a Firenzében, Milánóban és Rómában beszélt változatokkal). In Journal of the International Phonetic Association, 35. évfolyam, 2. sz. (2005. december), 131–151. o. (Hozzáférés: 2021. december 1.)
• (románul) Bidu-Vrănceanu, Angela et al.: Dicționar general de științe. Științe ale limbii (Tudományok általános szótára. Nyelvtudományok). Bukarest, Editura științifică, 1997. ISBN 973-440229-3 (Hozzáférés: 2021. december 1.)
• Bolla Kálmán. Magyar fonetikai kislexikon. 2006. www.bollakalman.hu (Hozzáférés: 2023. május 29.)
• (románul) Brâncuș, Grigore: Introducere în istoria limbii române I (Bevezetés a román nyelv történetébe I). 1. kötet. 2. kiadás. Bukarest: Editura Fundației România de Mâine, 2005. ISBN 973-725-219-5 (Hozzáférés: 2021. december 1.)
• (angolul) Bussmann, Hadumod (szerk.): Dictionary of Language and Linguistics Archiválva 2022. január 23-i dátummal a Wayback Machine-ben (Nyelvi és nyelvészeti szótár). London – New York, Routledge, 1998. ISBN 0-203-98005-0 (Hozzáférés: 2021. december 1.)
• (angolul) Chițoran, Ioana: The Phonology of Romanian: A Constraint-based Approach (A román nyelv fonológiája: korlátozás-alapú megközelítés). Berlin – New York: Mouton de Gruyter. 2002. ISBN 3-11-016766-2 (Hozzáférés: 2021. december 1.)
• (románul) Constantinescu-Dobridor, Gheorghe: Dicționar de termeni lingvistici (Nyelvészeti terminusok szótára). Bukarest, Teora, 1998; az interneten: Dexonline (DTL) (Hozzáférés: 2021. december 1.)
• (angolul) Crystal, David: A Dictionary of Linguistics and Phonetics (Nyelvészeti és hangtani szótár). 6. kiadás. Blackwell Publishing, 2008. ISBN 978-1-4051-5296-9 (Hozzáférés: 2021. december 1.)
• (románul) Dicționar ortografic, ortoepic și morfologic al limbii române (A román nyelv helyesírási, helyes kiejtési és alaktani szótára). 2. kiadás. Bukarest: Univers Enciclopedic, 2005; az interneten: Dexonline (DOOM 2) (Hozzáférés: 2021. december 1.)
• (franciául) Dubois, Jean et al. Dictionnaire de linguistique (Nyelvészeti szótár). Párizs: Larousse-Bordas/VUEF. 2002 (Hozzáférés: 2023. május 29.)
• (franciául) Grevisse, Maurice – Goosse, André. Le bon usage. Grammaire française (A jó nyelvhasználat. Francia grammatika). 14. kiadás. Bruxelles: De Boeck Université. 2007. ISBN 978-2-8011-1404-9 (Hozzáférés: 2023. május 29.)
• (angolul) Kattán-Ibarra, Juan – Pountain – Christopher J.: Modern Spanish Grammar. A practical guide (Modern spanyol grammatika. Gyakorlati kézikönyv). 2. kiadás. London / New York, Routledge, 2003. ISBN 0-203-42831-5 (Hozzáférés: 2021. december 1.)
• (angolul) Kenesei István et al.: Hungarian language (Magyar nyelv). Taylor & Francis Routledge, Descriptive Grammars sorozat, 1998, ISBN 9780203192238. (Hozzáférés: 2021. december 1.)
• Korompay Klára: 12. fejezet – Az ómagyar kor. In Kiefer Ferenc (főszerk.). Magyar nyelv. Budapest: Akadémiai Kiadó. 2006. ISBN 963-05-8324-0. 238–257. o. (Hozzáférés: 2023. május 29.)
• Laczkó Krisztina: 15. fejezet – Az újmagyar és az újabb magyar kor. In Kiefer Ferenc (főszerk.). Magyar nyelv. Budapest: Akadémiai Kiadó. 2006. ISBN 963-05-8324-0. 283–305. o. (Hozzáférés: 2023. május 29.)
• (olaszul) Maturi, Pietro: I suoni delle lingue, i suoni dell'italiano. Nuova introduzione alla fonetica (A nyelvek hangjai, az olasz nyelv hangjai. Új bevezetés a fonetikába). Bologna: Il Mulino, 3. kiadás, 2014. ISBN 978-88-15-25114-5
• (spanyolul) Real Academia Española: Diccionario de la lengua española (A spanyol nyelv szótára). 2020-es frissítés (DLE) (Hozzáférés: 2021. november 16.)
• (angolul) Rogers, Henry: The Sounds of Language. An Introduction to Phonetics (A nyelv hangjai. Bevezetés a hangtanba). London – New York: Routledge, Learning about language sorozat, 2013. ISBN 978-0-582-38182-7
• (angolul) Tranel, Bernard: The sounds of French: an introduction (Bevezetés a francia hangtanba). Cambridge: Cambridge University Press. 1987. ISBN 0-521-30443-1 (Hozzáférés: 2021. december 1.)
• (angolul) Zsiga, Elizabeth C.: The sounds of language: an introduction to phonetics and phonology (A nyelv hangjai. Bevezetés a fonetikába és a fonológiába). Chichester (West Sussex): Wiley-Blackwell, Linguistics in the world sorozat. 2013. ISBN 978-1-4051-9103-6

• Félhangzó
• Magánhangzó
• Szinerézis (nyelvészet)
• Szótag