Oroszországi Polgárháború

december 30-tól Szovjetunió) a vörösök, a fehérek, illetve az egykori cári Oroszország nemzetiségei között. A belháborút idegen országok – előbb a németek, majd az antant – katonai beavatkozásai kísérték a bolsevizmus megállítására. A polgárháború Európában 1920-ban, Vrangel csapatainak a Krímből való evakuálásával ért véget, míg a Távol-Keleten 1922-ben értek véget a harcok. Mind az első világháború, mind az azt követő konfliktus az Orosz Birodalom és a helyén létrejövő Szovjetunió meggyengüléséhez, függetlenségi mozgalmak sorához és szuverén országok létrehozásához vezetett.

Oroszországi polgárháború
Első világháború Oroszországi forradalmak
Dátum	1917. november 7. – 1922 októbere
Helyszín	az egykori Orosz Birodalom területe és a Távol-Kelet
Eredmény	Bolsevik győzelem: Az Orosz Birodalom vége, a Szovjetunió megalakulása. Az orosz cári család kivégzése Az Antikommunizmus kezdete A függetlenedni akaró államok részleges győzelme: Új államok létrejötte Kelet-Európában.
Terület- változások	Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia és Lengyelország függetlenné válása, Besszarábia Romániához kerülése.
Harcoló felek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Kommunisták: Oroszországi SZSZSZK (1917-22)  Szovjetunió (1922-) Ukrán SZSZK Belorusz SZSZK Kaukázusontúli SZSZSZK (1922) (...további kommunista köztársaságok) Orosz Köztársaság (1917-18) Orosz Állam (1918-20) Dél-Oroszország (1917-19) Kelet-Ukrajna (1920) Antanthatalmak: Japán Birodalom  Egyesült Királyság Egyesült Államok  Franciaország  Olasz Királyság  Csehszlovákia Román Királyság
Parancsnokok
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Vlagyimir Lenin Lev Trockij Szemjon Bugyonnij Mihail Tuhacsevszkij Vaszilij Blücher Mihail Frunze Alekszandr Vasziljevics Kolcsak Anton Gyenyikin Pjotr Vrangel Nyikolaj Jugyenyics Jui Micue William S. Graves
Haderők
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Vörös Hadsereg (5 498 000 fő) Ukrán Felkelő Hadsereg (103 000 fő) összesen: 5 689 000 fő Fehér Hadsereg (1 023 000 fő) Dél-Oroszországi Hadsereg (270 000 fő) Szibériai Hadsereg (60 000 fő) További Orosz Hadseregek (200 000 fő) Japán Birodalmi Hadsereg (70 000 fő) Királyi Hadsereg (60 000 fő) További Antant Hadseregek (164 000 fő) Összesen: 1 510 650 fő
Veszteségek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
1 500 000 fő 1 500 000 Az intervenciós erők vesztesége ismeretlen
A Wikimédia Commons tartalmaz Oroszországi polgárháború témájú médiaállományokat.

 

Oroszország felkészületlenül lépett be az első világháborúba az antant oldalán. Már az 1904–1905-ös orosz–japán háborúban elszenvedett vereség rámutatott az orosz haderő műszaki hiányosságaira, az orosz gazdasági háttér gyengeségére és az orosz belpolitika instabilitására (mely az 1905-ös forradalomban tetőződött). Az első világháborúban a keleti fronton harcoló orosz erők túlerőben voltak a központi hatalmakkal szemben, 1914-ben és 1916-ban is az összeomlás szélére juttatták az Osztrák-Magyar Monarchiát, azonban mindez hatalmas áldozatok árán volt lehetséges. Jellemző, hogy a Bruszilov-offenzíva során az oroszok 1 400 000 katonánál is többet veszítettek, kétszer annyit, mint a központi hatalmak.

1917. február 24-én zavargások törtek ki Szentpétervárott, ami csakhamar II. Miklós lemondásához vezetett. A cári rendszer helyébe lépő Ideiglenes Kormány és az antant a háború folytatásában volt érdekelt, azonban az orosz kormánynak komoly nehézséget okoztak a dezertálások és a csapatok felbomlása, a hatalom nyílt megragadására törő munkás- és katonatanácsok (szovjetek), valamint Oroszország nemzetiségeinek szeparatista mozgalmai. Ebben a légkörben került sor Kelet-Galíciában 1917. június 18-án (a Gergely-naptár szerint július 1-jén) a Kerenszkij-offenzívára, az orosz haderő utolsó nagyobb, vereséggel végződött támadó hadműveletére. A gazdasági és belpolitikai válságban lévő keleti nagyhatalom az októberi forradalom után már nem tudott ellenállni a központi hatalmaknak.

1917. december 5-én létrejött az oroszok és németek közötti fegyverszünet. Némi ellenkezés után a Trockij vezette szovjet delegáció 1918. március 1-jén újra asztalhoz ült, majd március 3-án elfogadta a németek által kidolgozott béketervet.

Közvetlen előzmények

A polgárháború közvetlen előzményei közé sorolható, hogy 1917-ben választásokat tartottak, melyen az eszerek nyertek, míg a bolsevikok mindössze 25%-ot szereztek. Erre a vörösgárdisták feloszlatták a nemzetgyűlést. Ekkor a „fehérek” megszervezték saját hadseregüket, élükön a volt cári tábornokokkal.

 

A Balti-tenger felől Nyikolaj Nyikolajevics Jugyenyics, az Urál felől Kolcsak admirális, a Fekete-tenger mellékéről Gyenyikin és Vrangel báró vonult Szovjet-Oroszország ellen.

Erőviszonyok

 

A keleti fronton elszenvedett többmilliós emberveszteség (egyes becslések szerint 10 millió orosz halott, hadifogoly és sebesült), valamint az orosz haderő 1917–1918 közötti szétesése mind a vörösök, mind a fehérek számára megnehezítette a sorozást és a mozgósítást. Kezdetben csak néhány alakulat maradt érintetlen és bevethető állapotban, mint a Szibériában tartózkodó oroszországi Csehszlovák Légió és a bolsevikokhoz hű lett lövészhadosztály, míg a logisztikai problémák, a dezertálások, valamint a mindkét hatalommal szemben ellenséges ukrajnai és dél-oroszországi parasztfelkelések megkötötték a hadviselő felek kezét. (A vörösök és fehérek harca mellett a parasztfelkelőkhöz a zöld, az anarchistákhoz a fekete szín kapcsolódott.) 1919 tavaszán a szovjetek sorozással 2 200 000 főre növelték a Vörös Hadsereg állományát. Bár Trockij szervezőtevékenységének köszönhetően a Vörös Hadsereg legmagasabb létszáma elérte a 3 millió főt, a haderő ütközeti létszáma a fentinél jóval alacsonyabb lehetett.

A polgárháború hadműveletei

 

Az 1918-as német offenzíva rávilágított arra, hogy az idő tájt a bolsevik hadsereg csak papíron létezett. A breszt-litovszki békekötés súlyos presztízsveszteséget jelentett, Ukrajna átmeneti elvesztését okozta, és hosszútávon a bolsevik kormányzat ellen hangolta az antantot. Szórványos ellenállások után azután lángoltak fel a harcok, hogy a szovjet-orosz erők behatoltak a német haderő által 1918-ban kiürített kelet-európai területekre, más szovjet csapatok pedig megkísérelték elfoglalni Közép-Ázsiát. 1918-ban három irányból érte támadás a fehérek részéről a kormány kezén lévő területeket: Gyenyikin tábornok délről, Kolcsak admirális keletről, Jugyenics tábornok északnyugatról. Előrenyomulásukat segítette, hogy a korábban a földosztás gondolatával megnyert parasztságot a rekvirálások a bolsevikok ellen fordították, emellett a vörösterrornak kitett doni és kubányi kozákság nagy számban Gyenyikin mellé állt, aki elfoglalta Harkovot és Caricint, már-már Moszkvát fenyegetve. Ezzel egy időben Kelet-Ukrajnában az anarchisták erősödtek meg.

A kezdeti vereségek után a szovjetek a hadikommunizmus bevezetésével, kényszersorozásokkal és terrorisztikus eszközök alkalmazásával úrrá lettek a „fehéreken”. Trockij 1919 tavaszán újjászervezte a Vörös Hadsereget, sorozással 2 200 000 főre növelte annak állományát, majd a szovjetek 1919 nyarán és őszén mindhárom frontszakaszon visszaszorították az ellenséget. 1919 novemberében a bolsevikok bevették Omszkot, Kolcsak csapatait szétverték, őt magát pedig kivégezték. A Vörös Hadsereg déli és nyugati hadjáratát megkönnyítette, hogy a lengyelek, Gyenyikin erői és az ukrán nacionalisták nem fogtak össze egymással. Tény, hogy Gyenyikin később a lengyeleket okolta vereségéért, sőt a Vörös Hadsereg egyik tábornoka, Mihail Tuhacsevszkij is úgy fogalmazott 1923-ban, hogy „Ha a lengyel kormány meg tudott volna alkudni Gyenyikinnel”, akkor a háború „számunkra jóval rosszabbul végződhetett volna: nehéz is lett volna megjósolni a végeredményt.” 1920-ban a britek hajókon elszállították Jugyenics megmaradt erőit Észtországból, Gyenyikin csapatait pedig Vrangel báró vette át. A lengyel–szovjet háborút lezáró fegyverszünet (1920) után a dél-oroszországi szovjet csapatokat Vrangel erői ellen fordították, aki a többszörös túlerő miatt visszavonult és kiürítette a Krím-félszigetet. Ezt követően a Vörös Hadsereg 1921-ig felmorzsolta Machno ukrajnai anarchistáit, amivel a polgárháború véget ért az európai hadszíntéren. Oroszország keleti peremén 1922-ben értek véget a harcok, amikor a – japánok kivonulása után sebezhetővé vált – Szemjonov vezette fehérgárdisták Mongólia és Kína irányába hagyták el az orosz Távol-Keletet. Ezzel a polgárháború néhány kivétellel – közép-ázsiai muszlimok, jakut ellenállók – véget ért.

Az európai nagyhatalmak nem akadályozták meg a fehérek vereségét. Egyesek potenciális szövetségest láttak bolsevikokban, mások – mint a csapataikat 1919-ben kivonó britek – nem kívántak egy véres és költséges küzdelmet megvívni közvetlenül az első világháború után. A külföldi országok beszüntették az intervenciót és 1922-re véget ért a véres polgárháború. A japánok 1925-ben hagyták el Kamcsatkát és Észak-Szahalint. A polgárháború ideje alatt (1918 nyarán) a bolsevikok kivégezték a fogságukban lévő II. Miklós orosz cárt, a polgárháború alatt a Romanov-család összesen 19 tagja vesztette életét. A kiterjedt konfliktus során 8 millió oroszországi lakos pusztulhatott el éhínség, járványok és vérengzések miatt, emellett félmillióra tehető együttesen a „vörösök” és a „fehérek” harcban elesettjeinek száma.

1918 januárjában egy napi ülésezés után Lenin utasítására feloszlatták és megszüntették az alkotmányozó nemzetgyűlést. 1918. február és június között államosították a bankokat és a nagyipart. Lenin több írásában "idiotizmusnak" nevezte a parlamenti szisztémát. A demokratikus gyakorlat pártján álló Kadet párt feloszlatása után csak a bolsevik és a bolsevikokat addig támogató Eszer Párt kisebbik szárnya, az un „baloldali eszerek” működhetett legálisan. 1918. július 6-án a baloldali eszerek körülzárták a Kremlt, és ultimátumot küldtek Leninnek, a bolsevik párton kívüli baloldali erők legalizálása, a szovjetek (tanácsok) demokratizálására. A Kreml telefonjait nem kapcsolták ki, Lenin néhány közeli munkatársa (Sztálin, Zinovjev) segítségével a bolsevik kisebbség így sikeresen mozgósította a Moszkva környékén állomásozó lett hadosztályt, amely szétverte a blokádot. Lenin másnap betiltotta a baloldali eszer pártot.

1918. augusztus 30-án a baloldali eszerekkel kapcsolatban álló forradalmár, Fanni Kaplan több lövést adott le Leninre, aki súlyosan megsebesült. A merénylőt azonnal, tárgyalás nélkül kivégezték. Másnap elrendelték a vörösterrort. A vörösterror a fehérterrorral szemben szisztematikus volt és nagyobb áldozatokkal járt, amire jó példa a Krím-félsziget 1920-as elfoglalása utáni terror, amelyet Kun Béla vezetett. Ez elsősorban a „vörösök” által elfogott „fehér” hadifoglyok és civilek ezreinek tömeges kivégzésében és a krími tatárok elleni etnikai tisztogatásokban nyilvánult meg, amely utóbbi 60 000 áldozatot követelt.

A háborúk hosszú évei megszedték áldozataikat Oroszországban, és az ország nagy része romokban hevert. A húszas évek legelején épült ki az első nagy orosz kényszermunka-tábor az Fehér-tenger Szolovki-szigetek nevű pontján, ahol a cári rendszer visszaállításának hívei mellett mensevikek, alkotmányos demokraták és eszerek, valamint kuláknak bélyegzett módos gazdák raboskodtak. 1921 márciusában Lenin a hadikommunizmust az Új Gazdasági Politikával (NEP) váltotta fel, hogy újra felépítse az ipart és a mezőgazdaságot. De ugyanebben az évben verték le a kronstadti tengerészek felkelését is, melynek egyik fő célja és jelszava volt a „szovjeteket bolsevikok nélkül”.

A történetírás részben a Szentpétervárig jutó német és az 1918-ban a Kaukázus térségében zajlott török támadásokat is a szovjetellenes intervenció részének tekinti, azonban a központi hatalmak célja a minél kedvezőbb béke kikényszerítése volt. Az antantot két szempontból érintette hátrányosan a bolsevik hatalomátvétel. Egyfelől Oroszország véget vetett szövetségesi kötelezettségének és német katonák százezreit csoportosíthatták át a nyugati frontra, másrészt az antant hadianyag-szállítmányai a bolsevikok és a németek kezére kerülhettek. Az antanton belül a britek és franciák hajlandóak lettek volna teljes háborút indítani a szovjetek ellen, de ezt az amerikaiak ellenezték. Az intervenciós egységek közt azonban a legtöbb európai ország katonái részt vettek. Az Osztrák–Magyar Monarchia seregéből dezertált cseh és szlovák katonákból szervezett Csehszlovák Légió a polgárháború során a bolsevikokkal szembehelyezkedett és megszállta a transzszibériai vasútvonalat, de 1920-tól már nem támogatta a fehéreket (sőt Kolcsak admirálist a csehszlovákok adták át a bolsevikoknak, cserébe Oroszország elhagyásáért). A Távol-Keleten kezdetét vette a japán intervenció, melynek során Észak-Szahalin, Habarovszk és Csita térsége átmenetileg japán fennhatóság alá került.

Napjainkban úgy tűnik, hogy a külföldi intervenció erősen túlhangsúlyozott volt a szovjet történetírásban. Az antant csapatai elsősorban Oroszország peremvidékeit szállták meg és nem vagy csak ritkán kerültek közvetlen konfrontációba a szovjetekkel; ennek legismertebb példája, hogy Japán 1918-ban 70 ezer főnyi expedíciós sereget küldött a Távol-Keletre, ahonnan 1922-ben kivonta a haderejét. A japán erőkhöz brit, olasz és francia kontingensek is csatlakoztak, hogy közösen szorítsák vissza az Urál mögé a bolsevik erőket. Angol részről a „fehérek” anyagi támogatásában (Arhangelszk és Vlagyivosztok térségében) merült ki az intervenció, míg a Fekete-tenger északi partján megjelenő francia és görög katonaság – és az őket kísérő fekete-tengeri francia flotta – 1919 tavasza után nem vett részt a hadműveletekben.

Annak ellenére, hogy az antant országok megosztottak voltak és utóbb megvonták a támogatásukat a fehérektől, az intervencióban résztvevő országok száma hozzájárult a mindenfelől kapitalista országok által fenyegetett szocializmus teóriájának megalapozásához. Az intervenció aktuálpolitikai célokra való felhasználását jól mutatta, hogy Lenin a külföldi beavatkozás által okozott károk megtérítéséhez kötötte a Szovjetunió által államosított – feltehetően nagyobb értékű – külföldi érdekeltségek ügyének újratárgyalását.

Szovjet intervenció külföldön

A történeti diskurzusokban nagy hangsúlyt kapott a Szovjet-Oroszország elleni „keresztes hadjárat”, ugyanakkor a bolsevik kormányzat 1917-től a forradalom exportjára törekedett, Európa-szerte fegyveres és anyagi támogatást nyújtva egyes „vörös” (baloldali szociáldemokrata, szocialista és kommunista) politikai erőknek. Emellett a hagyományos orosz nagyhatalmi politika is továbbélt: a cári Oroszországtól elszakadt területeken, továbbá Közép-Kelet-Európában, a Balkánon és a Földközi-tenger térségében az orosz geopolitikai érdekek hatalmi és katonai eszközökkel való biztosításán volt hangsúly. A törökországi kemalista erőknek adott, legalább egymillió rubelnyi támogatás egyszerre szolgálta az antant meggyengítését és a tengerszorosokhoz való hozzáférést.

 

Az orosz polgárháború az első világháborút Európa-szerte követő politikai és társadalmi zűrzavarba és a bal- és jobboldali csoportok összecsapásainak sorába illeszkedik, melyek közül például a finn polgárháborúban 37 ezer ember vesztette életét. Az oroszországi belháború emberveszteségének meghatározását nemcsak a szovjet levéltárak kutatásának nehézségei hátráltatták, hanem a kommunista rendszer és az 1990 után újra megerősödő orosz nacionalizmus torzításai is. Emellett az 1897-es birodalmi cenzus és az 1926-os szovjet népszámlálás között csak részleges adatokat ismerünk az orosz majd szovjet területek demográfiájáról.

A bolsevikok a Mojszej Urickij pétervári Cseka-vezető ellen elkövetett sikeres merényletet és a Lenin elleni, Fanni Jefimovna Kaplan által 1918. augusztus 30-án végrehajtott merényletkísérletet egy szervezett mozgalomnak tulajdonították, ezért 1918-ban nagy letartóztatási hullám kezdődött, 1921-re már hetvenezer embert börtönöztek be. Történészek, mint Mihail Voszlenszkij és Gunnar Heinsohn azzal vádolják Lenint, hogy a forradalom és a szocialista rend felépítése számtalan áldozatot követelt. Voszlenszkij ezek számát legkevesebb 13 millióra teszi, Heinsohn 4 millióról ír. Számos szerző, köztük Hannah Arendt, Karl Popper, Friedrich August von Hayek és Zbigniew Brzezinski, azzal vádolják Lenint, hogy már a forradalom előkészítésekor az elitér káderpártról alkotott koncepciójával legalábbis megkönnyítette a szovjet rendszer totálissá válását. Egyes történészek csak a bolsevikok által kivégzett doni és kubányi kozákok számát több tízezer és félmillió közé teszik, a kozákokkal való bolsevik bánásmódot népirtásnak tekintve. A túszszedés és letartóztatás a külföldi hadifoglyokat is érintette: a szovjet-orosz kormány – válaszul az 1920-as népbiztos-perekre – magyar hadifogoly tiszteket vett őrizetbe, és csak a Tanácsköztársaságot működtető személyek szabadon bocsátása ellenében engedélyezte hazatérésüket.

A fehérek az általuk ellenőrzött területen hasonló tisztogató akciókat indítottak, az úgynevezett fehérterrort. Utóbbi a vörösökkel szimpatizáló vagy semleges magatartást tanúsító falusi lakosság között is szedett áldozatokat. A történettudomány sokáig a fehérgárdisták rovására írta ötven-százezer zsidó megölését, holott valamennyi fegyveres erő rendezett pogromokat (beleértve a vörösöket is). A fehérterror során egyedül az oroszországi csehszlovák légió egyes becslések szerint több mint 5000 emberrel végzett.

Az éhínségek és a járványok áldozatainak számát több milliósra teszik. Már az első világháború első éveiben nagy gondot jelentett a gabonatermés visszaesése és az állatállomány csökkenése, ami a korlátozott vasúti kapacitással együtt teljes országrészek lakosságát szolgáltatta ki az éhínségnek. Egyes számítások szerint az 1920-as évek Volga-vidéki éhínsége 5-6 millió ember halálával járt együtt, melyet hasonló katasztrófának tartanak, mint az 1930-as évek nagy ukrajnai éhezése. További veszteségekkel járt az Oroszországon végigseprő tífuszjárvány. Komoly károkat okozott a későbbi Szovjetunió számára a vagyonos és művelt rétegek emigrációja: több százezer és kétmillió között lehetett az Oroszországot elhagyó monarchista, alkotmányos demokrata, baloldali vagy nemzetiségi emigránsok együttes száma.

A polgárháború során Szovjet-Oroszországra a terjeszkedő politika volt jellemző, mely az Orosz Birodalomból kivált és német segítséggel létrehozott, ám 1918-ra magukra maradt kelet-európai helyi kormányzatok felszámolását célozta. A lenini nemzetiségpolitika kétarcúságát mutatta, hogy a szovjet-orosz vezetés lehetővé tette Finnország függetlenedését, azonban a Finnországban állomásozó orosz egységeket a vörösök támogatására utasította és felkelést szított Észtországban is. 1918–1923 között több összecsapásra került sor a jobb- és baloldali erők között a vereséget szenvedett központi hatalmak országaiban, azonban a zilált belpolitika és baloldali tömegmozgalmak ellenére a szovjet-orosz politikának nem sikerült forradalmasítania Közép-Európa és a Balkán területeit.

Az októberi forradalom és az azt követő polgárháború megítélése máig vitatott. A kommunizmus politikai és szellemi befolyása előbb az 1920-as években, majd a Szovjetunió második világháborús győzelme után világszerte megnőtt, így 1917-et tekintették a fenti erők hivatkozási alapjuknak. A diktatúra kiépítését a polgárháborús helyzet által megkívánt centralizációval magyarázták, az elnyomó politikára mint a modernizáció szükséges velejárójára tekintettek, míg a kétségbevonhatatlan sztálini terrort a lenini forradalom kisiklásaként mutatták be. A baloldal körében sokáig népszerű fenti történelmi narratívák kritikáját nyújtotta A kommunizmus fekete könyve, mely a „Lenin, a jó cár” népszerű elképzelésével szállt szembe, továbbá a kommunizmus erőszakos jellegét hangsúlyozta.

További kérdéseket vet fel a vörösterror kérdése, melyet a kommunisták ideológiailag is alátámasztottak, s amit utóbb a baloldali történészek a fehérterrorra adott válaszként magyaráztak vagy a polgárháború részeként kezeltek. Valójában „1922-re a polgárháború Oroszországban gyakorlatilag befejeződött, mégis ebben az esztendőben a birodalmon olyan megtorló hullám söpört végig, amelynek az egyházak, a polgári értelmiség és politikai ellenzék volt a célpontja.”

• A fehér gárda: Mihail Afanaszjevics Bulgakov ukrán-orosz író 1923 és 1924 között írt regénye, melynek színpadi változatát is bemutatták Turbinék napjai címmel. A mű egy kijevi, fehérekhez húzódó értelmiségi családot helyez a középpontba.
• Mihail Alekszandrovics Solohov: Csendes Don – A Nobel-díjjal jutalmazott, négykötetes regény az első világháború és az orosz polgárháború keretei között mutatja be egy kozák közösség történetét.
• Csillagosok, katonák – a magyar-szovjet játékfilmet Jancsó Miklós rendezte 1967-ben, a forgatókönyvet Hernádi Gyula, Georgij Mdivani, Jancsó Miklós írta.

• A november 7-i események legismertebb részlete, a Téli Palota „ostroma” valójában a gyengén védett kormányépület minimális veszteségekkel járó elfoglalását jelentette, nem kemény harcokat.
• 1918. február 23-án a szovjet-orosz erők Narva mellett feltartóztatták a Petrográd felé előretörő német hadsereget; erre az ütközetre emlékeztetett a Vörös Hadsereg Napja. A szovjet historiográfiában ábrázolt hősies védekezés helyett valójában a németek nem akarták megszállni a forradalmi fővárost és számukra a nyugati front jelentett elsőbbséget.

• Mihail Heller – Alexandr Nyekrics – Orosz történelem I–II. Budapest, 2003, Osiris ISBN 9789633895467
• Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gyula: Oroszország története. Budapest, 2001, Pannonica ISBN 9789639252370

• Halász Iván: A tábornokok diktatúrái – a diktatúrák tábornokai. Fehérgárdista rezsimek az oroszországi polgárháborúban, 1917–1920; Magyar Ruszisztikai Intézet, Bp., 2005 (Ruszisztikai könyvek)
• N. I. Szalov-Asztahov: Az orosz forradalom lángjában Istennel és a Bibliával; Evangéliumi, Bp., 2017
• Hahner Péter: 13 diktátor. Fejezetek a forradalmak történetéből; Animus, Bp., 2017
• Romsics Ignác: Honmentők/honvesztők; térkép Sebők László; Helikon, Bp., 2021

 

A Wikimédia Commons tartalmaz Oroszországi polgárháború témájú médiaállományokat.

• 1917-es oroszországi forradalmak