Antant

április 8-án Londonban aláírt szerződés az Entente cordiale (a. m. szívélyes egyetértés) kifejezésből származik, és általában a szövetségesi rendszer (antanthatalmak = Nagy-Britannia és Franciaország) és a köréjük csoportosult országok együttes jellemzésére használjuk.

 

Az antant 1904-es létrejötte nem közvetlenül egy világméretű háborúra való felkészülés jegyében történt. Nagy-Britannia és Franciaország a történelem során számos alkalommal vetélkedett egymással az európai főhatalom megszerzése érdekében. A 19. század vége és a 20. század eleje a gyarmati rendszerek kialakítása, illetve újjáalakítása lázában telt, s ez sem volt mentes ellentétektől, ugyanis mindkét országnak jelentős érdekeltségei voltak Észak-Afrikában. Az 1904-ben megkötött Entente cordiale (magyarul kb. szívélyes egyetértés, szívélyes szövetség, szívélyes megegyezés) voltaképpen a két ország gyarmatosítási versenyének vetett véget, további terjeszkedésük háborítatlanságát szavatolta. A Henry Landsdowne brit külügyminiszter és Paul Cambon londoni francia nagykövet által aláírt több megállapodás azt mondta ki, hogy míg Nagy-Britannia Egyiptomban, Franciaország Marokkóban szabadon, azaz egymás beavatkozásától nem tartva hajthat végre „reformokat”. Meghatározták ugyanakkor az Új-Fundlanddal, Madagaszkárral, Sziámmal és az Új-Hebridákkal kapcsolatos érdekvonalakat is.

Közeledés Oroszországhoz

A szerződés – mely tehát a szó hagyományos értelmében nem jelentett szövetséget – azonban egyúttal válasz is volt a Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia által 1879-ben létrehozott kettős- majd 1882-ben az Olasz Királyság bevonásával kibővült hármas (sőt 1884-ben Románia csatlakozásával négyes) szövetségre is. Az európai nagyhatalmi törekvéseket tükröző szerződésekből azonban kimaradt az Orosz Birodalom, amely irigyen figyelte a kialakulóban lévő új rendet. Oroszország és Franciaország hagyományosan jó kapcsolatokat ápolt, így logikusnak tűnt, hogy valamilyen módon bevonják a cár országát is a hatalomért vívott politikai küzdelembe. Noha II. Miklós orosz cár 1905. július 24-én szövetségi szerződést kötött II. Vilmos német császárral, utóbb visszavonta aláírását. Ezt követően már nem volt akadálya, hogy Szentpétervár is csatlakozzon a brit–francia szövetséghez, bár magát az Entente cordiale-t az Orosz Birodalom – és később más szövetséges állam – sem írta alá, külön-külön egyezményeket kötöttek egymással az érdekelt országok (1907-es szentpétervári angol–orosz szerződés). Történelmi érdekesség, hogy nemcsak Oroszország közeledett korábban Németországhoz, de a briteknek is volt egy német orientációs időszakuk, ám amikor úgy látták, hogy Berlin a hadiflotta nagyarányú bővítésébe kezd, nem folytatták tovább a közeledést.

Első világháború

Bővebben: Antanthatalmak az első világháborúban

Az első világháború kitörésének idején tehát már egy viszonylag stabil szövetségi rendszer alakult ki Európában. Ez a világháború kitörését követően csak egyszer változott: Az Olasz Királyság – mely már korábban sem erőltette a hármas szövetség fenntartását – 1915. május 23-án szövetségeseit elárulva, az antant oldalán lépett be a háborúba, mivel a britek és a franciák győzelem esetére számos olyan területet ajánlottak fel, amelyet az olaszok már régóta meg akartak szerezni (Dél-Tirol, Trieszt, az Isztriai-félsziget, Dalmácia és Albánia egy része).

Ugyanígy tett Románia is, amely Erdély megszerzésére kapott ígéretet az antanttól, így a brit–francia–olasz–orosz oldalon lépett be a háborúba 1916. augusztus 27-én.

Magyarországon nem volt jó csengése az antant kifejezésnek. Nemcsak azért, mert a háború veszteseként tűrnie kellett a győztesek békediktátumát, köztük az országot területének kétharmadától megfosztó trianoni békeszerződést, de azért is, mert az 1920-as évek elején megalakult a kisantant, amelynek tagjai (a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, Románia, Csehszlovákia) aktívan beleszóltak az ország életébe.

Kisantant

Bővebben: Kisantant

A kisantant elnevezés alatt Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia szövetségét értjük, amelynek legfőbb célja a Párizs környéki békék rendszerének fenntartása volt. Először Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (a későbbi Jugoszlávia) kötött szövetséget Magyarország ellen (1920. augusztus 14.), ehhez 1921-ben csatlakozott a Román Királyság is (április 23.: cseh–román, majd június 7.: jugoszláv–román szerződés). Ezt a három szövetséget először egy magyar újságíró nevezte gúnyosan „apró antant”-nak, amit azonban az érintettek felvállaltak: innen ered a kisantant elnevezés. A hármas szövetség felett előbb Róma, később Párizs bábáskodott, s a franciák fel is használták a kisantantot saját régióbeli érdekeik érvényesítésére.

Noha IV. Károly 1921. október 20-i második visszatérése és a trón megszerzésére irányuló kísérlete Horthy határozott ellenállásába ütközött, az október 23-i budaörsi csata pedig végül a királyhoz hű csapatok csúfos vereségével ért véget, a kisantant országai abbeli félelmükben, hogy a Habsburgok uralma visszatérhet, jegyzékek sokaságával tiltakoztak, s ultimátumot intéztek Magyarországhoz, miszerint ha IV. Károly trónra jut, azonnal mindhárom oldalról támadást indítanak országunk ellen.

A Monarchia felbomlását követően az addig elfojtott indulatok is felszínre törtek, s hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a kisantant szövetségének nem a térség védelme, hanem az utódállamok magyarellenes érdekeinek kifejezésre juttatása volt a célja. A kisantant 1933-ra blokádot alkotott annak érdekében, hogy Magyarországot gazdaságilag és politikailag egyaránt elszigetelje, sőt 1934-ben a magyar–jugoszláv határon háborús felvonulás kezdődött, mivel az év október 9-én Marseille-ben I. Sándor jugoszláv királyt és Barthou francia külügyminisztert meggyilkolták, és – mint kiderült – a merénylethez magyaroknak is közük volt: Jankapusztán is képeztek ki terroristákat. A háborút csak a mérsékelt délszláv politikusok tudták megakadályozni. 1938-ra végül sikerült elérni, hogy a kisantant országai elismerjék Magyarország fegyverkezéshez való jogát (bledi értekezlet 1938. augusztus 23.). Azonban ez sem mentette meg a kisantantot a felbomlástól – az 1938-as müncheni egyezmény, amely végül Csehszlovákia felbomlásához vezetett, egyúttal a kisantant végét is jelentette.

Noha a második világháború idejére nem változott meg az európai szövetségesi rendszer – voltaképpen felfogható úgy is, hogy az I. világháború vesztesei próbáltak revansot venni – az antant név és a közel 40 évvel azelőtt megkötött Entente Cordiale között már nem sok kapcsolat maradt.

Első világháború

• Antant:   Brit Birodalom,   Franciaország,   Orosz Birodalom;   Japán Császárság,   Olaszország,   Román Királyság,   USA,   Szerbia,   Brazília
• Központi hatalmak:   Német Birodalom,   Osztrák–Magyar Monarchia;   Oszmán Birodalom,   Bulgária

Második világháború

• Szövetségesek:   Nagy-Britannia,   Franciaország,   Szovjetunió,   USA,   Kína,   Jugoszlávia
• Tengelyhatalmak:   Németország (1945-ig),   Olasz Királyság (1943-ig),   Japán (1945-ig),   Román Királyság (1944-ig),   Bulgária (1944-ig),   Magyar Királyság (1945-ig)
  • A tengelyhatalmak szövetségese:   Finnország
  • A tengelyhatalmak közvetlen irányítása alatt:   Szlovákia,   Horvátország,   Vichy Franciaország,   Sziám (Thaiföld),   Mandzsukuo (Mandzsúria)
  • A tengelyhatalmak támogatói:   Spanyolország,   Portugália

• Londoni egyezmény (1871)(wd) vagy „Hellészpontosz-konferencia”
• Kettős szövetség (1879)
• Hármas szövetség (1882)
• Földközi-tengeri szerződés (1887)
• Viszontbiztosítási szerződés (1887)
• Francia–orosz szövetség (1894)
• Entente cordiale (1904)
• Első világháború
• Balti antant (1934)