június 22. – július 6. között Szentpéterváron tartott 36. ülésszakán a következő helyszíneket nyilvánította a világörökség részévé:
 | Vallónia főbb bányatelepei |
 Belgium |
| Kulturális (II)(IV) |
| Védett terület: 118,07 ha, puffer zóna: 344,7 ha, hivatkozás: 1344 |
| Az örökség négy helyszínt foglal magába, melyek Belgium 19. és 20. századi szénbányászatának legjobban megőrzött helyszínei. A megmaradt számos föld feletti és földalatti ipari emlék bemutatja a kontinens szénbányászatának folyamatát az ipari forradalom egyes szakaszaiban. A bányák a legkorábbiak és a legnagyobbak közé tartoznak Európában. A helyszínhez jelentős építészeti emlékek is tartoznak, például a Grand-Hornu szénbányához tartozó, a munkások számára épített lakóterületek, amelyeket Bruno Renard tervezett a 19. század első felében. Bois-du-Luc helyszínhez is számos 1838 és 1919 között emelt épület tartozik, ez Európa egyik legrégebbi szénbányája, ahol már a 17. században megkezdődött a kitermelés. Vallóniában egykor több száz szénbánya működött, legtöbbjük infrastruktúrája kisebb-nagyobb mértékben megsemmisült. A világörökségi helyszínhez azt a négy bányát választották ki, ahol végigkövethető az egész bányászati folyamat, jelentősek az ipari emlékek, a hozzájuk tartozó települések tervszerűen épültek ki, és amik emléket állítanak jelentősebb eseményeknek, köztük az 1956-os a Bois du Cazier bányában történt katasztrófának. |
 | Gyöngyhalászati kultúrtájak |
 Bahrein |
| Kulturális (III) |
| Védett terület: 35 086,81 ha, puffer zóna: 95 876,44 ha, hivatkozás: 1364 |
| A világörökségi helyszínhez tartozik tizenhét épület Muharrak városban (tehetős kereskedők házai, boltok, raktárépületek és egy mecset), három osztrigatelep, a telephez tartozó tengerpart és a Muharrak sziget déli csücskén fekvő Qal’at Bu Mahir erőd, ahonnan a gyöngyhalászok csónakokkal az osztrigatelepek felé indultak. Ez a helyszín az utolsó megmaradt emléke az itteni tevékenységnek és a belőle felhalmozott vagyonnak. Már az ókorban is foglalkoztak gyöngyhalászattal a területen és kereskedelme meghatározó tényezője volt az Perzsa-öböl gazdaságának az i. sz. 2 századtól az 1930-as évekig, amikor Japánból tenyésztett gyöngyök kerültek a világpiacra. A kereskedelem fénykorát a 19. század végén és a 20. század elején élte majd az 1930-as években rövid idő alatt teljesen összeomlott. Murarrak épületein a piac összeomlása után csak kevés átalakítás történt, ez annak köszönhető, hogy az építkezésekhez a lehető legjobb minőségű alapanyagokat használtak, viszont statikailag már felújításra szorulnak ezért rendkívül sérülékenyek. Az osztrigatelepek, a tengerpart és az erőd nincs veszélyben. |
 | Rio de Janeiro kultúrtáj |
 Brazília |
| Kulturális (V)(VI) |
| Védett terület: 7 248,78 ha, puffer zóna: 8 621,38 ha, hivatkozás: 1100 |
| A kultúrtájhoz tartozik az 1961-ben alapított Tijuca Nemzeti Park hegyeitől az óceánpartig terjedő terület az 1808-ban létesített botanikus kerttel, a Corcovado-hegy a világhírű Krisztus-szoborral, az öböl melletti dombok, valamint a Copacabana öböl melletti terület a városlakók kedvelt szabadidős tartózkodási helye. A városképet erdővel borított hegyek egészítik ki az 1021 méter magas Tijuca-hegységben, ami a város fölé tornyosul. A botanikus kert meg tudta őrizni neoklasszicista jellegét, viszont pálmáinak egy része elpusztult és újra kellett ültetni. A területet legsűrűbben a hegy és az óceánpart közötti keskeny sávban építették be, jellemzőek a szabálytalan alakú fehér háztömbök, amik nem tartoznak az helyszín összesen 109 eleméhez, hanem a körülötte kialakított puffer zónában helyezkednek el. Rio de Janeiro többféle művészeti ágat (irodalom, költészet, zene) is megihletett, látképe a Megváltó Krisztus szobrával már a 20. század első felében ismertté vált. |
 | Ounianga tavai |
 Csád |
| Természeti (VII) |
| Védett terület: 62 808 ha, puffer zóna: 4869 ha, hivatkozás: 1400 |
| A helyszín tizennyolc egymással kapcsolódó tóból áll. Ez a világ legnagyobb nem időszakos tórendszere sivatagi környezetben, összesen 62 808 hektáron terül el. A Csád északkeleti részén található tavak a Szahara egyik forró és rendkívül száraz vidékén találhatók, ahol az éves átlagos csapadékmennyiség 2 mm. A tavak egymástól 40 kilométerre elterülő két csoportot alkotnak, nagyságuk, mélységük, színük és kémiai összetételük változó. A tavak partján élő növényzet éles ellentétben áll a sivatagos környezettel. A medencét, ahol a tavak elhelyezkednek kevesebb mint tízezer évvel ezelőtt egy sokkal nagyobb kiterjedésű tó borította. A tavak egy része sós-, másik része édesvizű, utánpótlásukat talajvíz biztosítja. Az egyik csoport (Ounianga Kebir) négy tóból áll, közöttük a legnagyobb a 358 hektárt elfoglaló, 27 méter mély Yoan-tó, amelynek erősen sós vizében csak algák és mikroorganizmusok maradnak életben. A második csoport (Ounianga Serir) homokdűnékkel elválasztott tizennégy tóból áll. A legnagyobb, a Teli-tó 436 hektáron terül el, de csak tíz méter mély. Ezek a tavak édesvizűek, halban gazdagok, felszínük több mint a felét úszó nádas borítja, ami csökkenti a párolgást. |
 | Grand Bassam történelmi városa |
 Elefántcsontpart |
| Kulturális (III)(IV) |
| Védett terület: 109,9 ha, puffer zóna: 552,4 ha, hivatkozás: 1322 |
| Grand-Bassam volt Elefántcsontpart első gyarmati fővárosa, legfontosabb kikötője, kereskedelmi és közigazgatási központja. A világörökségi helyszín két részből áll, a történelmi városrészből, ami 19. század végén és a 20. század elején épült és N’zima halászfaluból. A várostervezés során külön negyedeket alakítottak ki kereskedelmi és adminisztrációs célokra, valamint a helyi lakosok és az európaiak lakóépületei számára. A tervezéskor növényzet is fontos szerepet játszott a település arculatának kialakításában. Az építkezések során igyekeztek az adott kor higiéniai követelményeinek megfelelni és alkalmazkodni a helyi klimatikus viszonyokhoz. Az épületek a városban a gyarmatosítók építészeti stílusát és módszereit tükrözik, a halászfaluban viszont a helyi bennszülött kultúra továbbélésének bizonyítékai. A Guineai-öböl mellett virágzó francia kereskedelmi központba az 1880-as és az 1950-es évek között Európából, a Közel-Keletről és Afrika többi részéről származó bevándorlók érkeztek. A városközpont épületeinek jelentős része jó állapotban maradt meg, néhányat azonban, főleg a középületeket már restaurálni kellett. |
 | Nord-Pas-de-Calais bányavidéke |
 Franciaország |
| Kulturális (II)(IV)(VI) |
| Védett terület: 3 943 ha, puffer zóna: 18 804 ha, hivatkozás: 1360 |
| A bánya és a környező területek a két évszázadig tartó szénkitermelés emlékei. A teljes medence amiben a bányavidék fekszik 120 kilométer hosszú, a szénkitermelés a 18. század végétől a 20. század utolsó negyedéig tartott és rengeteg munkást foglalkoztatott. A helyszín összesen 109 különböző létesítményből áll, ezek több mint 120 000 hektáron szóródnak szét. Vannak közöttük bányászaknák (a legrégebbi 1850-ből való), liftszerkezetek, meddőhányók (ezek némelyike 90 hektárt is elfoglal és 140 méter magas is lehet), a szénszállító infrastruktúra egyes részei és vasútállomások is. Szintén a helyszín részei a munkásoknak épült bányászfalvak bennük iskolákkal, egyházi építményekkel, egészségügyi és közösségi létesítményekkel, városházákkal, a tulajdonosok és az intézők házaival és a bánya történetéhez kapcsolódó emlékhelyekkel. A 19. századtól ezeket a településeket úgy igyekeztek kialakítani hogy mintaként szolgáljanak hasonló létesítményeknek. A bányavidék egész Európa ipartörténetében jelentős szerepet tölt be. A fennmaradt elemek jó állapotban vannak, a terület meglehetősen homogén képet mutat. |
 | Nyugati-Ghátok |
 India |
| Természeti (IX)(X) |
| Védett terület: 795 315 ha, hivatkozás: 1342 |
| A Himalájánál idősebb Nyugati-Ghátok egy hegyvonulat az indiai szubkontinens nyugati partvonala mentén. A hegylánc párhuzamosan fekszik a partvidékkel, 30-50 kilométerre az óceántól és Kerala, Tamil Nadu, Karnátaka, Goa, Mahárástra és Gudzsarát államokon halad keresztül. Mintegy 140 000 négyzetkilométernyi területet foglal el. A folyórendszer, amelynek vízgyűjtőjét képezi, India területének mintegy 40%-ának vizeit vezeti el. Magashegyi erdei ökoszisztémája befolyásolja az indiai monszunt és enyhíti a régió trópusi klímáját. A Nyugati-Ghátok átlagos kiemelkedése 1200 méter, egyharmadát erdő borítja. Egyike a világ nyolc nagy biodiverzitás-gyűjtőjének: több mint 5000 virágos növény faj, 139 emlősfaj, 508 madár- és 179 kétéltűfaj (65% endemikus), 157 hüllőfaj (62% endemikus), 219 halfaj (53% endemikus) otthona. Legalább 325 veszélyeztetett faj él a Nyugati-Ghatokban, ezek közül 129 faj sebezhető, 145 veszélyeztetett és 51 kritikusan veszélyeztetett. A helyszín összesen 39 részből áll köztük nemzeti parkok, állatrezervátumok, tigris menedékek és védett erdős területek. |
 | Bali kultúrtája |
 Indonézia |
| Kulturális (II)(III)(V)(VI) |
| Védett terület: 19 519,9 ha, puffer zóna: 1 454,8 ha, hivatkozás: 1194 |
| A Bali szigetén 19 500 hektáron elterülő kultúrtáj öt rizsteraszból és a hozzá tartozó vízgazdálkodási rendszerből áll, amelyet a 9. században kezdtek el kiépíteni. A nedves trópusi klímának és a termékeny vulkanikus talajnak köszönhetően a térség ideális helyszíne a rizstermesztésnek. A vízgazdálkodás itt évszázadok óta közösségi feladat, a "szubaknak" nevezett vízelvezető rendszerek csatornákból, duzzasztógátakból állnak, középpontjuk a víztemplomok amelyeken keresztül a víz a termőföldekre folyik. A szubak vízelosztási rendszer jellegzetessége, hogy minden termelő egyformán részesül belőle, ennek köszönhető, hogy a Balin élő rizstermelők a szigetvilág legjobbjaivá váltak és nagyszámú népességet is el tudtak tartani terményeikkel. A kultúrtájon épült fel a 18. században a Pura Taman Ayum, a királyi víztemplom ami a sziget legnagyobb és leglátványosabb ilyen jellegű építménye. Balin összesen körülbelül 1200 ilyen szubak rendszer működik, ebből öt tartozik a világörökségi helyszínhez. Minden ilyen rendszer 50 – 400 rizstermelő földjét látja el vízzel. Ezek a hagyományos módszerekkel gazdálkodó termelők nem használnak műtrágyát és növényvédő szereket a földjeiken. |
 | Gonbad-e Kávusz |
 Irán |
| Kulturális (I)(II)(III)(IV) |
| Védett terület: 1,47 ha, puffer zóna: 17,85 ha, hivatkozás: 1398 |
| Az ország északi részén, Golesztán tartományban található Gonbad-e Kábusz 53 méter magas tornyát 1006-ban Kábusz Vusmgír Zirájida emír építtette családi temetkezőhelynek a 14. és 15. századi mongol hadjáratok alatt később teljesen elpusztult Gurgán város, az egykor fontos tudományos és művészeti központ közelében. A torony tövében épült ma is létező települést a 20. század elején alapították. A máz nélküli téglákból épület torony alaprajza egy tízágú csillag, amit egy egyszerű kúp alakú tetővel fedtek le. Átmérője a torony tövében 17 méter, közvetlenül a tető alatt viszont már csak 15,5 méter. Oldalán és a tető alatt két kufi írás emlékezik meg az alapító emírről és az építkezés évéről. A torony a korai iszlám téglaépítészet egyik kiemelkedő és technikailag is nehezen megvalósítható alkotása, ami bizonyítja az iszlám világ első ezredforduló körüli matematikai és tudományos fejlettségét. Az épület hamarosan a térség torony-síremlékeinek és az emléktornyainak egyik prototípusa lett, ami az iráni civilizáció és a közép-ázsiai nomádok közötti szoros kulturális kapcsolatokra utal. |
 | Az iszfaháni nagymecset |
| Irán |
| Kulturális (II) |
| Védett terület: 2,07 ha, puffer zóna: 18,63 ha, hivatkozás: 1397 |
| A 9. században alapított iszfaháni Nagymecset, vagy Péntek-mecset (Dzsama Maszdzsid) a város történelmi központjában mintegy húszezer négyzetméteren terül el. Az épület a legkorábbi fennmaradt Péntek-mecset Iránban és jelenlegi állapotában ötvözi az elmúlt 12 évszázad abbászida, szeldzsuk, ilhánida, timurida és szafavida építészetének jellegzetességeit. A 841-ben elkezdett mecset a szeldzsuk terjeszkedéssel egy időben a közép-ázsiai mecsetek prototípusává vált, ami az egész régióban éreztette hatását. Az épület nagyjából ekkor nyerte el jelenlegi alaprajzát és szerkezetét. Díszítésén nyomon követhető a díszítőművészetek évszázadok során történt változása. A mecset az első iszlám építmény amelyik a szásszánida palotaépítészet jellegzetes elemét a négyejvános elrendezést egy vallási épületen alkalmazta. Kettős héjú, bordás mennyezetű kupolája a legkorábbi ilyen jellegű épületelem az iszlám építészetben. A szeldzsuk kor után is többször kibővítették és átalakították, de alapvetően megőrizte akkori szerkezetét. Ezek a módosítások is magas művészi színvonalat képviselnek. Az elmúlt évszázadok alatt folyamatosan renoválták, nagyobb helyreállítási munkákra egy 1984-es légitámadás után került sor, amit szakszerűen, hagyományos alapanyagokkal és technikákkal végeztek el. Az épület megőrizte eredeti funkcióját, jelenleg is fontos vallási központ. |
 | Kármel-hegyi barlangok: Nahal Me’arot / Vádi el-Mugára |
 Izrael |
| Kulturális (III)(V) |
| Védett terület: 54 ha, puffer zóna: 370 ha, hivatkozás: 1393 |
| A helyszínhez a Karmel-hegy nyugati lejtőin nyíló négy barlang tartozik. Kilencven évnyi régészeti kutatás páratlan, az emberi fejlődés félmillió évnyi időszakából tárt fel itt emlékeket. Az 54 hektáros helyszínen a barlangokban, az előttük álló (egy völgyre nyíló) teraszokon előkerült legkorábbi emlékek az alsó paleolitikumra datálhatók. A neandervölgyi és a kora modern ember is megtelepedett a környéken. Az Acheuli (félmillió évvel ezelőtti) a Moustier- (250 000 – 45 000 évvel ezelőtti) és később a Natúf-kultúrában (15 000 – 11 500 évvel ezelőtt) is lakott volt. A feltárt leletek között vannak temetkezési helyek, a kőépítészet korai formái és a vadászó-gyűjtögető életformáról a mezőgazdasági termelésre való áttérés nyomai. A helyszínen 1928 óta folynak kutatások, a publikált eredmények hozzájárulnak az emberi fejlődés tanulmányozásához és Levante korai történetének rekonstruálásához. |
 | Sangha Trinational |
 Kamerun, a  Közép-afrikai Köztársaság és a  Kongói Köztársaság közös világörökségi helyszíne |
| Természeti (IX)(X) |
| Védett terület: 746 309 ha, puffer zóna: 1 787 950 ha, hivatkozás: 1380 |
| A Kongó-medence északnyugati részén 750 000 hektáron fekvő Sangha Trinational a Közép-afrikai Köztársaság, a Kongói Köztársaság és Kamerun közös világörökségi helyszíne. A három ország találkozási pontjánál kialakított természetvédelmi terület három részből áll, ezek a Lobéké Nemzeti Park Kamerunban, a Dzanga-Ndoki Nemzeti Park a Közép-afrikai Köztársaságban és a Nouabalé-Ndoki Nemzeti Park Kongóban. A parkok egy sokkal nagyobb erdős térségben helyezkednek el, ahol egy 1790 000 hektáros puffer zónát jelöltek ki a védelmére. A puffer zóna része a Dzanga-Sanga Erdei Rezervátum, ami a Dzanga-Ndoki nemzeti park két különálló részét köti össze. Sangha Trinational legnagyobb része mentes az emberi tevékenységtől, érintetlen trópusi esőerdő, gazdag és változatos növény- és állatvilággal. Az erdő egyes részét örökzöld növények borítják, már részei állandóan mocsaras illetve periodkusan víz alá kerülő területek. A park védelmet nyújt olyan ritka és veszélyeztetett fajoknak mint a síkvidéki gorilla, az erdei elefánt, a csimpánz, valamint több antilopfajnak, köztük a szitutungának és a bongónak. |
 | Grand-Pré |
 Kanada |
| Kulturális (V)(VI) |
| Védett terület: 1 323,24 ha, puffer zóna: 5 865 ha, hivatkozás: 1404 |
| A Grand-Pré mezőségei és régi falvainak maradványai egy olyan kultúrtájat alkotnak ami a mezőgazdasági fejlődés több évszázadát jelképezi. A fejlesztéseket az akádiaiak kezdték el még a 17. században és módszereik a mai napig használatban vannak. Az 1300 hektáros kultúrtájon a 17. századtól összetett vízgazdálkodási rendszert alakítottak ki gátak és fából készült zsilipek rendszerével. A Grand-Pré egy ármentes, belvizes mélyföld, ahol a földterület felosztása és a gabonatermesztés módszerei három évszázad alatt keveset változtak. A gátak és a zsiliprendszer működtetése is közösségi feladat maradt ezen az Észak-Amerikában egyedülálló mezőgazdasági területen. A helyszínhez tartoznak az akádiai telepesek életéről sokat eláruló falvak régészeti lelőhelyei is. Feltárták a térség korai úthálózatának maradványait is, ami a területet a parti térséggel összekötötte. Az akádiaiakat 1755-ben deportálták, emlékükre Grand-Pré és Hortonville településeken a 20. században emlékműveket állítottak fel. |
 | Xanadu |
 Kína |
| Kulturális (II)(III)(IV)(VI) |
| Védett terület: 25 131,27 ha, puffer zóna: 150 721,96 ha, hivatkozás: 1389 |
| A Kínai nagy faltól északra egy füves sztyeppén található Xanadu Kubiláj kán legendás fővárosának romjait foglalja magába, amelyet tanácsadója elképzelései alapján 1256-ban kezdtek építeni. A település 1274 és 1364 között a Jüan-dinasztia nyári fővárosa volt. A 25 000 hektáron elterülő városban megpróbálták összhangba hozni a nomád mongol hagyományokat a letelepedett kínai han tradíciókkal. A környék szemtanúja volt a két népcsoport közötti összecsapásoknak és békés együttélésének is. A várostervezésnél érvényesültek a kínai feng shui elvei is, a városkép összhangban áll közeli folyóval és hegyekkel. Xanadu 1430 körül elnéptelenedett, mai kiterjedt régészeti helyszínén a település 13. és 14. századi épületeinek és városszerkezetének maradványai találhatók. Városrészeinek elrendezése (a palotaváros, a császári város és a külső város) a tradicionális közép-kínai várostervezési hagyományokat követi, de felismerhetőek rajta a nomád törzsek találkozó- és szálláshelyeinek kialakításakor alkalmazott módszerek is. Ez a kettősség jellemző a palota és templomépületekre is amelyek egy részét feltárták, dokumentálták majd visszatemették. |
 | A csengcsiangi fosszíliaegyüttes védett területe |
| Kína |
| Természeti (VIII) |
| Védett terület: 512 ha, puffer zóna: 220 ha, hivatkozás: 1388 |
| A Jünnan tartományban található fosszília lelőhely a korai Kambrium földtörténeti korból származó kövületeiről nevezetes. A maradványok 530 millió évesek is lehetnek, ekkor egy földtörténeti szempontból viszonylag rövid idő alatt alakult ki majdnem minden nagyobb állatcsoport. A helyszín rendkívül jó állapotú maradványai képet adnak egy korai kambrium kori tenger életközösségről, egy teljes ökoszisztémáról. Egyike a legkorábbi ebből a korból származó lelőhelynek. Egyes gerinces és gerinctelen állatoknak még lágy szövetei is felismerhetőek. Jelentősek a puhatestű állatok maradványai is, mivel ezek viszonylag ritkán kerülnek elő. Majdnem az összes itt talált puhatestű eddig csak erről a lelőhelyről ismert. Eddig tizenhat állattörzset dokumentáltak, valamint ismeretlen állatcsoportokat és 196 fajt. Algák, szivacsok maradványai is előkerültek és itt találták meg a legkorábbi ismert csalánozók, gerinchúrosok, bordásmedúzák és gerincesek kövületeit is. A maradványokat tartalmazó sziklákat egy puffer zóna veszi körül, itt korábban foszfátbányák üzemeltek, ezeket azonban 2008 után bezárták. A terület nagy része erdős és jelenleg nem folytatnak benne káros emberi tevékenységet. |
 | A Lenggong-völgy régészeti helyszíne |
 Malajzia |
| Kulturális (III)(IV) |
| Védett terület: 398,64 ha, puffer zóna: 1 786,77 ha, hivatkozás: 1396 |
| A Leggong-völgyben a Perak folyó mentén nyílt területen és barlangi lelőhelyeken rekonstruálható az emberi törzsfejlődés folyamata 1,83 millió évvel ezelőttől i. sz. 300-ig. A feltárások során a paleolitikumra datálható kőeszközök kerültek elő egy ősi folyó medréből és egy tó partjáról. Egy 1,83 millió évvel ezelőtti meteor becsapódás elterelte a folyót és ennek köszönhetően maradtak fenn ezek az őskőkori szerszámok a mai Bukit Benuh lelőhelyen, köztük olyan szakócák, amelyek a legrégebbiek közül valók Afrikán kívül. Ez egyben bizonyíték a hominidák korai megjelenésére Délkelet-Ázsiában. Kota Tampannál 70 ezerévesre becsült szerszámokat tártak fel, a lelőhelyet lakói feltételezhetően egy vulkánkitörés miatt hagyták el. Ezen kívül fontos lelőhely Bukit Fawa 100 – 200 ezerévesre becsült szerszámaival, és Bukit Buhum ahonnan 40 ezeréves leletek kerültek elő. A lelőhelyek nagy száma relatíve jelentős félnomád népességet feltételez. Itt tárták fel Délkelet-Ázsia legrégebbi teljes csontvázát is az úgynevezett Peraki Embert, kora kicsivel több mint 12 ezer év. A völgyben húsz karsztbarlangot is tanulmányoztak, ezek közül háromban történelem előtti temetkezések nyomaira bukkantak. |
 | Rabat, modern főváros és történelmi város |
 Marokkó |
| Kulturális (II)(IV) |
| Védett terület: 348,59 ha, hivatkozás: 1401 |
| Az Atlanti-óceán partján, az ország északnyugati részén fekvő világörökségi helyszín az arab múlt és a nyugati modernizmus keveréke. Hozzá tartozik a francia protektorátus idején, 1912 és 1930 között kiépült városrész, köztük királyi használatra szánt épületekkel, adminisztratív körzettel, lakó- és kereskedelmi fejlesztésekkel, valamint egy botanikus kerttel és közparkkal. Ez a modern városrész egyike a legnagyobb és legambiciózusabb építészeti projekteknek a 20. századi Afrikában, és valószínűleg a leginkább fejezett vállalkozás. A helyszín másik része a régebbi városrészben található, ahol még 12. századi épületek is megmaradtak. Legfontosabb épületei a Hasszán-mecset, amit 1184-ben kezdtek építeni, az Almohádok idejére datálható rámpák és kapuk, amelyek az egyetlen megmaradt részei az almohád kalifátus fővárosának. A régi városrésznek a 17. századból is maradtak jelentős emlékei és a korábbi dinasztiák építészetének és díszítőművészetének is maradtak nyomai. |
 | A bayreuthi Operaház |
 Németország |
| Kulturális (I)(IV) |
| Védett terület: 0,19 ha, puffer zóna: 4,22 ha, hivatkozás: 1379 |
| A Joseph Saint-Pierre tervei alapján 1745 és 1780 között épült operaház a barokk színpadépítészet egyik remekműve. A Brandenburgi Wilhelmina megrendelésére készült épület magában áll nem egy palota része, ami előrevetíti a 19. századi nagy operaház építéseket. Ez az egyetlen épségben megmaradt operaház ebből a korból, az ötszáz fős közönség az eredeti díszítőelemek (például fa és vászon) között élvezheti az előadásokat. A gazdagon díszített nézőtér mellett a színpad bonyolult faszerkezete is fennmaradt, ahol festett vásznak keltik a tér illúzióját. Barokk homlokzata homokkőből készült, belső terében a fából készült tetőszerkezet 25 métert hidal át. Az épület és díszítése szinte teljesen eredeti állapotban maradt meg, kisebb változtatások csak például tűzbiztonsági okokból történtek. A harang alakú nézőtéren több sorban kialakított páholyokban található festményeket a kor jelentős művészei alkották. |
 | Lénai oszlopok |
 Oroszország |
| Természeti (VIII) |
| Védett terület: 1 387 000 ha, hivatkozás: 1299 |
| A lénai oszlopokat a térség kontinentális éghajlata és az évenkénti extrém akár 100 fokos hőingadozás (-60 fok télen, + 40 fok nyáron) alakította ki. Az 1995-ben alapított 1 387 000 hektáros Lénai Oszlopok Nemzeti Park a Léna folyó középső szakaszán a bal parton terül el Jakutföldön. A nemzeti parkban a földtudományok szempontjából kétfajta jelenség figyelhető meg, az egyik a híres oszlopok, a másik a kambrium földtörténeti korra datálható sziklaképződmények, amelyek fontos információforrások az úgynevezett kambriumi robbanás kutatásához. A folyó parton álló, esetenként kétszáz méter magas egymástól keskeny, mély közökkel elválasztott „oszlopokat” a fagy hozta létre, ami a kapcsolódási pontokon egyes helyeken szétfeszítette a sziklákat. A sziklák egy a folyó melletti közvetlen sávban helyezkednek el, esetenként 150 méteres szélességben. A fosszíliákat tartalmazó sziklák különösebb későbbi tektonikai hatások nélkül maradtak meg, bennük csontos állatok és más organizmusok maradványaival első megjelenésüktől tömeges kihalásukig. |
 | Chelbacheb-szigetek |
 Palau |
| Vegyes (III)(V)(VII)(IX)(X) |
| Védett terület: 100 200 ha, puffer zóna: 164 000 ha, hivatkozás: 1386 |
| A helyszín egy százezer hektáron elterülő 445 lakatlan, erdővel borított vulkanikus eredetű mészkőszigetből áll. Nagy részük gomba alakú és korallszirtek veszik körül. A szigetek a korallszirtekkel számos fajnak nyújtanak élőhelyet, növényeknek, korallfajoknak és tengeri állatoknak köztük a tengeri tehénnek és legalább tizenhárom cápafajnak. A szigetek között a tengertől földnyelvekkel elválasztott belső tavak alakultak ki, bennük endemikus fajokkal, amelyek közül folyamatosan újabbakat fedeznek fel. A szigetek körülbelül ötezer éven keresztül lakottak voltak, a legkorábbi nem állandó lakosok nyomait i. e. 3100 körülire datálják, a legkorábbi állandó településeket i. e. 950 körül alapíthatták. A terület feltételezhetően a klimatikus viszonyok változása és a túlnépesedés miatt néptelenedett el a 17. vagy a 18. században. A lakosok életéről a kőből épített falvak maradványai, védőfalak, teraszok, temetkezési helyek és sziklarajzok tanúskodnak. Bár a terület jelenleg teljesen lakatlan a palauiak egy tradicionálisan szabályozott keretek között továbbra is kulturális, valamint rekreációs célra használják, és ezt nemzeti identitásuk részének tekintik. |
 | Betlehem, Jézus szülőhelye: a Születés Temploma és a zarándokút |
 Palesztina |
| A veszélyeztetett világörökségi helyszínek listáján volt: 2012 - 2019 |
| Kulturális (IV)(VI) |
| Védett terület: 2,98 ha, puffer zóna: 23,45 ha, hivatkozás: 1433 |
| A helyszín Jeruzsálemtől tíz kilométerre helyezkedik el, az itt látható barlang fölé emelt templom a keresztény hagyomány szerint Jézus szülőhelyét jelöli. Az jelenleg látható épület a második ezen a helyen. Az elsőt 339-ben fejezték be, ez egy bazilika szerkezetű épület volt, nyolcszögletű keleti vége körülvette a barlangot. Ebből csak töredékek maradtak meg főleg a föld alatt. Az építmény a 6. század közepén egy tűzvészben súlyosan károsodott, ezután építették Jusztiniánusz bizánci császár utasítására nagyrészt ugyanarra a helyre a ma is álló templomot. A korai középkortól kezdve egyházi épületeket, főleg kolostorokat emeltek köréje, így egy bonyolult épületkomplexum része lett. Az épület jelenleg a Római katolikus egyház, az Örmény apostoli ortodox egyház, Görög ortodox egyház együttes felügyelete alatt áll. Az elmúlt 1700 évben Betlehem és a templom fontos zarándokút volt és napjainkban is sok hívő keresi fel. A zarándokút hagyományosan a város Dávid király-kútnál fekvő bejáratát köti össze a templommal, majd a Csillag úton folytatódik tovább a Damaszkuszi kapun keresztül. |
 | Elvas erődítményei |
 Portugália |
| Kulturális (IV) |
| Védett terület: 173,35 ha, puffer zóna: 690 ha, hivatkozás: 1367 |
| A 17. és a 19. század között kiépített sáncokból, árkokból falakból álló erődrendszer a legnagyobb ilyen jellegű építmény az országban. Elvas a legfontosabb határátkelőt őrizte a Lisszabon és Madrid közötti úton. A település vízellátásáról a 16. század végén és a 17. század elején épült hét kilométer hosszú Amoreira-vízvezeték gondoskodott, ez tette lehetővé hosszabb ostromok elleni védekezést. A várfalakon belüli városban nagyméretű barakkok és más katonai létesítmények, templomok és kolostorok is találhatók, az utóbbiak közül is néhányat idővel katonai célokra alakítottak át. A helyszín hét részből áll, ezek a történelmi városközpont, az Amoreira-vízvezeték, a Santa Luzia-erőd és az út ami onnan a városközponthoz vezet, a Graça erőd és a kisebb São Mamede, São Pedro és São Domingos erődök. A városközpontnál és a környező dombokon kialakított kiterjedt védelmi rendszer holland védműrendszerek mintájára készült a flamad jezsuita João Cosmander atya tervei alapján, aki egyike volt az ilyen jellegű építmények terjesztőinek a világon. Az összesen tizenkét erődből álló rendszer szabálytalan sokszög elrendezésben helyezkedik el és a kor katonai építészetének egyik remekműve. |
 | A higany öröksége: Almadén és Idrija |
 Spanyolország és  Szlovénia közös világörökségi helyszíne |
| Kulturális (II)(IV) |
| Védett terület: 104,1 ha hivatkozás: 1313 |
| A „higany öröksége” nevű világörökségi helyszínen Spanyolország és Szlovénia osztozik. Higanyt csak nagyon kevés helyen bányásznak, és Almadén, valamint Idrija az eddig ismert lelőhelyek közül a legnagyobbak közé tartoznak. A higanyt - ami egy viszonylag ritka, mérgező fém - hosszú ideig nem tudták más anyagokkal helyettesíteni bizonyos ipari tevékenységek során, ezért kitermelése már évezredekkel ezelőtt elkezdődött. Az Almeria közeli lelőhely már az ókorban is ismert volt, míg Idrijában csak a 15. század végén, 1490-ben kezdték el bányászatot. A két lelőhely birtoklása kontrollt jelentett a nemzetközi piacok jelentős része fölött is és jelentős gazdasági előnyt biztosított tulajdonosainak, mivel a higany nélkülözhetetlen volt az Újvilágban feltárt ezüstkészletek kiaknázásában. Az Almeriában fennmaradt épületek kevésbé a bányászathoz inkább az itt dolgozók mindennapi életéhez köthetők, mint a Retamar kastély, vallási épületek és a hagyományos lakóépületek, míg Idrijában főleg a kiszolgáló épületek maradtak meg, köztük higanyraktárak, az infrastruktúra egyes elemei, a bányászok lakónegyede, valamint az itt élők részére épített színház. |
 | Hälsinglandi farmok |
 Svédország |
| Kulturális (V) |
| Védett terület: 14,84 ha, puffer zóna: 537,04 ha, hivatkozás: 1282 |
| A világörökségi helyszínhez hét Svédország északkeleti részén található farm tartozik, ahol a házak a középkorban (12-16. század) gyökerező favázas építkezési mód legszebb alkotásai. A jó állapotban lévő házak egy kivételével magánkézben vannak. A házakban egy esetleges tűzvész ellen 2012-ben tűzvédelmi rendszereket építettek ki. A 18. és 19. században a farmerek vagyonuk egy részét ezekre a gazdagon díszített házaknak az építésére fordították, amelyekben nem laktak, hanem kizárólag közösségi célokra és ünnepségek lebonyolítására használták, az év többi részében üresen álltak. A házakban kialakított helyiségek száma négy és tíz között váltakozik. Az épületeket falfestményekkel díszítették, ezek egy részét közvetlenül a fára festették, a többit vászonra és később helyezték a falakra. Alkotóik általában vándorló művészek voltak. A jelenetek bibliai témákat ábrázoltak, de a rajtuk szereplő személyek korabeli ruhákat viselnek. A képek barokk és rokokó stílusjegyeket mutatnak ami keverednek a helyi hagyományokkal. |
 | Bassari kultúrtáj: bassari, bedik, koniagui, bapen kulturális hagyományok |
 Szenegál |
| Kulturális (III)(IV)(VI) |
| Védett terület: 50 309 ha, puffer zóna: 240 756 ha, hivatkozás: 1407 |
| Az ország délkeleti részén Mali és Guinea határához közel fekvő kultúrtáj három, egymástól jól elkülönülő részre oszlik, ezek a Bassari-Salémata, a Bendik-Bandafassi és a Fula-Dindéfello. Földrajzilag a terület északi részére az alluviális síkságok jellemzőek, míg a délire a hegyvidék. A bassai, fula és bendik népcsoportok a 11. és a 19. század között éltek a mai is látható falvakban. Ezen a nehezen megközelíthető vidéken életmódjuk és kultúrájuk a lehető legjobban alkalmazkodott természeti környezetükhöz. Jelenleg a térség lakosai igyekeznek termőföldjeikhez közel lakni, korábbi, védelmi és ellenőrzési célból a fennsíkok tetejére épített falvaikat már csak rituális célokból vagy fesztiválok idején keresik fel. Az itt lakók megélhetését a rizstermesztés és a teraszos földművelés biztosítja. A teraszok és rizsföldek elszórt kis falvakkal, tanyákkal és régészeti helyszínekkel együtt alkotják Bassari kultúrtájat. A térségre általában jellemző volt, hogy a szalmatetővel borított kunyhóikat egy központi tér köré csoportosították. A helyi lakosok kultúráját és vallási életét a mai napig meghatározza földművelő-állattenyésztő életformájuk. |
 | Çatalhöyük |
 Törökország |
| Kulturális (III)(IV) |
| Védett terület: 37 ha, puffer zóna: 110,74 ha, hivatkozás: 1405 |
| Çatalhüyük Konyától 40 kilométerre délkeleti irányban helyezkedik el. Nemcsak azért fontos régészeti helyszín mert az eddig feltárt legnagyobb kiterjedésű neolitikus lelőhely, hanem azért is, mert a leletek páratlanul jó állapotban maradtak meg. A várost az i. e. 7. évezred végétől az i. e. 6. évezred elejéig lakták. Két településhalomból áll, a keleti, korábbi halom 13 hektár területet foglal el és 17,5 méterrel emelkedik ki környezetéből. Neolitikus rétegei 15 méter vastagok. A lelőhelynek eddig csak néhány százalékát tárták fel, a feltételezések szerint az eddig vizsgált rétegek alatt még korábbiak is lehetnek. A város lakosságának nagy része földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozott, azonban a nagyszámú feltárt leletből kiderül, hogy számos kézműves is élt a településen. A feltárt tárgyak egy része importált (például obszidián, ami 160 kilométeres távolságból került oda), ez bizonyítja, hogy a kereskedelem is fontos szerepet játszott a gazdasági életben. Az ásatások során számos szokatlan díszítésű épületet tártak fel, amelyek feltehetően szentélyek lehettek. A házak szorosan egymás mellé épültek elválasztó utcák nélkül, így a helyiségeket a tetőn vágott nyíláson keresztül, létrán közelítették meg. |
Források
Jegyzetek
This article uses material from the Wikipedia Magyar article 2012 új világörökségi helyszínei, which is released under the Creative Commons Attribution-ShareAlike 3.0 license ("CC BY-SA 3.0"); additional terms may apply (view authors). A lap szövege CC BY-SA 4.0 alatt érhető el, ha nincs külön jelölve. Images, videos and audio are available under their respective licenses.
®Wikipedia is a registered trademark of the Wiki Foundation, Inc. Wiki Magyar (DUHOCTRUNGQUOC.VN) is an independent company and has no affiliation with Wiki Foundation.
Belgium 
Bahrein 
Brazília 
Csád 
Elefántcsontpart .JPG)
Franciaország 
India 
Indonézia 
Irán 
Izrael 
Kamerun, a 
Közép-afrikai Köztársaság és a 
Kongói Köztársaság közös világörökségi helyszíne 
Kanada 
Kína 
Malajzia .jpg)
Marokkó 
Németország 
Oroszország 
Palau 
Palesztina 
Portugália .jpg)
Spanyolország és 
Szlovénia közös világörökségi helyszíne 
Svédország _(431422795).jpg)
Szenegál 
Törökország 