Szitutunga: Emlősfaj

Szitutunga
Szitutunga bika
és tehén
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda) Osztály: Emlősök (Mammalia) Alosztály: Elevenszülő emlősök (Theria) Csoport: Eutheria Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia) Öregrend: Laurasiatheria Csoport: Scrotifera Csoport: Ferungulata Csoport: Patások (Ungulata) Rend: Párosujjú patások (Artiodactyla) Csoport: Ruminantiamorpha Alrend: Kérődzők (Ruminantia) Alrendág: Pecora Öregcsalád: Bovoidea Család: Tülkösszarvúak (Bovidae) Alcsalád: Tulokformák (Bovinae) Nemzetség: Csavartszarvú antilopok (Tragelaphini) Nem: Tragelaphus (de Blainville, 1816) Faj: T. spekii
Tudományos név
Tragelaphus spekii (Speke, 1863)
Szinonimák
Tragelaphus albonotatus (Neumann, 1905) Tragelaphus baumii (Sokolowsky, 1903) Tragelaphus inornatus (Cabrera, 1918) Tragelaphus larkenii (St Leger, 1931) Tragelaphus speckei (Neumann, 1900) Tragelaphus typicus (R. Ward, 1910) Tragelaphus ugallae (Matschie, 1913) Tragelaphus wilhelmi (Lönnberg & Gyldenstolpe, 1924)
Elterjedés
Elterjedési területe
Hivatkozások
A Wikifajok tartalmaz Szitutunga témájú rendszertani információt. A Wikimédia Commons tartalmaz Szitutunga témájú médiaállományokat és Szitutunga témájú kategóriát.

Ez az állat egy mocsári antilopfaj, melynek az előfordulási területe főleg Afrika középső részén van. A szitutunga elterjedési területe magába foglalja a Kongói Demokratikus Köztársaságot, Kamerunt, Dél-Szudán egyes részeit, Ghánát, Botswanát, Zambiát, Gabont, Tanzániát, Ugandát és Kenyát. Ezt az antilopot legelőször 1863-ban, John Hanning Speke angol felfedező, a Nílus forrásának felfedezője írta le. Közepes méretű antilop, melynél a bika marmagassága körülbelül 81-116 centiméter, a tehéné 72-90 centiméter. A bika testtömege eléri a 76-119 kilogrammot, míg a tehén csak a 24-57 kilogramm. A szitutunga vízálló szőrzete bozontos, hosszú szálakból tevődik össze és élőhelytől, illetve nemtől függően változó színű. Az állat test- és lábfelépítése a mocsári életmódjáról tanúskodik. Ennél az antilopnál csak a bikának van szarva. A szarv kissé csavarodott, csak 1-2 spirálos és általában 45-92 centiméter hosszú.

A szitutunga főleg a hajnal első óráiban, a napnyugta előtti utolsó egy-két órában, valamint éjszaka tevékeny. Nem területvédő; nem is jelöl ki magának területet. A táplálék szempontjából eléggé válogatós, csak a friss leveleket és füveket, vízinövényeket, mint például a palkaféléket, és különböző erdei bokrok leveleit fogyasztja. Az ivarérettséget a tehén egyévesen, míg a bika másfél évesen éri el. Egész évben szaporodhat, azonban a szaporodási időszaka a száraz évszakra tehető. A vemhesség majdnem 8 hónapig tart, ennek végén általában egy borjú jön világra. Fogságban 22-23 évig is élhet.

Majdnem kizárólag a mocsarak és lápvidékek lakója. A magas füvű és dús növényzetű mocsarakat, évszakos árterületeket, láposokat, nedves ligeterdőket és mangroveerdőket részesíti előnyben. A szitutungát elsősorban az élőhelyeinek elvesztése veszélyezteti. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem fenyegetett fajként tartja számon. A ghánai hatóságok kérésére az állat felkerült a Washingtoni egyezmény (CITES) 3. listájára; ezen a listán azok az élőlények szerepelnek, melyek világszinten nincsenek veszélyben, azonban a velük való kereskedéshez engedély kell. Habár az elterjedési területének egyes részein szétszórva él, a botswanai Okavango-deltában és a zambiai Bangweulu-tó körül gyakorinak számít.

 

A szitutunga tudományos neve Tragelaphus spekii. Az antilopot legelőször 1863-ban, a Nílus forrásának felfedezője, az angol John Hanning Speke írta le. Speke ezt az állatfajt az akkoriban Little Windermere = „Kis Windermere” nevű tónál (mai nevén a tanzániai Kagera-régióban levő Lwelo-tó) pillantotta meg először. Könyvében, melynek címe „Journal of the Discovery of the Source of the Nile”, az antilopot nzoé-nak nevezi; szuahéli nyelven így nevezik ezt az állatot. Angolul water-boc-nak is nevezik, mivel hasonlít a waterbuck-ra (magyarul gyűrűsfarkú víziantilop Kobus ellipsiprymnus). Az antilop tudományos nevét gyakran, azonban hibásan Tragelaphus spekei-nek írják. Az nem ismert, hogy a faji szintű nevét Speke nevezte el magáról, vagy Philip Lutley Sclater angol ügyvéd és zoológus nevezte el Speke tiszteletére. Speke a könyvében egy lábjegyzet erejéig azt írja, hogy Sclater a névadó, az angol zoológus pedig a Tragelaphus spekii nevet adta az állatnak. Akárki is nevezte el, a Zoológiai Nevezéktan Nemzetközi Kódexének (International Code of Zoological Nomenclature, ICZN) 50.1.1 cikke és a Nemzetközi Zoológiai Nomenklatúrabizottság (International Commission on Zoological Nomenclature, ICZN) szabályai szerint az, hogy Speke egy lábjegyzetben azt írta, hogy Sclater a névadó, nem elég. Emiatt Speke lett elismerve a szitutunga névadójaként. A spekii szó a latinizált Spekius-nak a birtokos esete. Manapság a Tragelaphus spekii a helyesen leírt tudományos neve a szitutungának.

A szitatunga a tülkösszarvúak (Bovidae) családján belül a Tragelaphus nevű emlősnembe van besorolva. 2005-ben, Sandi Willows-Munro a durbani KwaZulu-Natal Egyetem kutatója sejtmag és mitokondriális DNS-vizsgálatokat végzett kilenc Tragelaphus-fajon. Ebből a kutatásból megtudtuk, hogy a szitutunga és a bongó (Tragelaphus eurycerus) a Buxton-hegyiantiloppal (Tragelaphus buxtoni) és a közönséges bozótiantiloppal (Tragelaphus scriptus) egy monofiletikus kládot alkotnak, azaz egy közös rendszertani őstől származnak. A nagy kudu (Tragelaphus strepsiceros) körülbelül 8,6 millió évvel ezelőtt vált le erről a kládról.

A Tragelaphus nemen belül, amint már írva van, a szitatunga, a bongó, a hegyi nyala és a közönséges bozóti antilop nagyon közeli rokonai egymásnak. A közönséges bozóti antilop és a Delamere-bozótiantilop (Tragelaphus sylvaticus) – antilopok, melyeket nemrég még egy fajként tartottak számon, a bozóti antilopba összefoglalva –, valamint a szitatunga annyira közeli rokonai egymásnak, hogy hibridizálódni tudnak egymással. A bongó és szitutunga közti hibrid példányok ivarképesnek bizonyultak. A csavartszarvú antilopok (Strepsicerotini) nemzetségén belül – mely magába foglalja a Tragelaphus és a Taurotragus nemeket –, a szitatunga a legváltozatosabb megjelenésű állat, talán azért, mert a különböző állományai elszigetelve élnek a különböző mocsaras területeken.

A testalkat, a szőrzet tapintása és színezete, valamint mintázata alapján az idők során akár 10 alfaját is leírták. Azonban a szőrzet vastagsága vagy éppen vékonysága a környezetétől függ, a bundájának mintázata még ugyanazon az állományon belül is változatos. Továbbá a bunda árnyalata és a mintázatok színezete is változhat az adott példány – főleg a bikák esetében – korának előrehaladtával. Még az is meglehet, hogy alfaj nélküli. Azonban az előfordulási területén található három főbb folyómedencét véve a szitatungának 3 alfaja különíthető el:

• keleti szitutunga (Tragelaphus spekii spekii) (Speke, 1863) – Kelet-Afrikában, a Nílus-medencében él
• erdei szitutunga (Tragelaphus spekii gratus) (Sclater, 1880) – Afrika középső és nyugati részein, a Kongó-medencében található meg
• zambézi szitutunga (Tragelaphus spekii selousi) (W. Rothschild, 1898) – Dél-Afrikában, a -medencében fordul elő

A szóban forgó antilop a következő országokban őshonos: Angola, Benin, Bissau-Guinea, Botswana, Burundi, Csád, Dél-Szudán, az Egyenlítői-Guinea, Gabon, Gambia, Ghána, Guinea, Kamerun, Kenya, a Kongói Demokratikus Köztársaság, a Közép-afrikai Köztársaság, Mozambik, Namíbia, Nigéria, Ruanda, Szenegál, Tanzánia, Uganda, Zambia és Zimbabwe. Nigerből kihalt; itt a Csád-tó környékén élt. Feltételezhetően Togóból is kihalt, mivel élőhelyeit átvették az egyre növekvő emberi települések. Habár Nyugat-Afrikában elszórva fordul elő, eme kontinens középső, keleti és déli részein még mindig gyakorinak számít, főleg ahol még nagy erdők találhatók.

A szitatunga egyike a „kétéltű antilopoknak”, azaz egyaránt jól érzi magát a szárazon és a vízben is. A mocsarak és lápvidékek tökéletes élőhelyek számára. A legkedveltebb élőhelyei a magas füvű és dús növényzetű mocsarak, évszakos árterületek, láposok, nedves ligeterdők és a mangroveerdők. Ahol megtalálható, ott a nádasokban jól kivehető „utakat” tapos ki magának. Ezek az útvonalak akár 7 méter szélesek is lehetnek, és összekötik a táplálkozóhelyeket a víz menti erdőszélekkel. A szitutunga habár nem jelöl ki magának saját területet, melyet aztán védelmezne, mégis megvan a megszokott mozgáskörzete, amelyet egész életében bejár. A mozgáskörzetben mindig van valamilyen vizes hely, az lehet patak, folyó, tó vagy a mocsár állóvize. A szavannákon átfolyó nagy folyamoknál a papiruszsásosokban (Cyperus papyrus), Phragmites nádasokban és Echinochloa pyramidalis mezőkön lelhető fel. Az élőhelyét gyakran más antilopfajokkal megosztja; így például a dél-szudáni Sudd-mocsárban a nagyszarvú mocsáriantiloppal (Kobus megaceros), Afrika déli mocsaraiban a zambézi mocsáriantiloppal él egy helyen.

 

Közepes méretű antilopfaj, melynél jelentős a nemi kétalakúság, azaz a szarvval rendelkező bika jóval nagyobb, mint a szarv nélküli tehén. A bika átlagos fej-testhossza 136-177 centiméter, míg a tehéné 104-146 centiméter. A bika marmagassága eléri a 81-116 centimétert, a tehén pedig 72-90 centiméter. A hímállat testtömege 76-119 kilogramm között mozog, míg a nőnemű 24-57 kilogrammot nyom. A farok 14-37 centiméter hosszú. A tányérszerű fülei 11-17 centiméteresek. Megjelenésileg a szitatunga majdnem azonos a nyalával (Tragelaphus angasii), a különbséget talán a sörény és a lábnyomok jelentik.

 

A szőrzet színezetének árnyalata élőhelytől függően változó, azonban az alapszínek a fiataloknál rozsdás-vörös és a teheneknél gesztenyebarna. A pofán jól kivehető fehér mintázatok láthatók. A test több részén is fehér csíkok és pontok vannak, azonban ezek nem annyira erősek, mint más Tragelaphus-fajok esetében. Fehér foltok láthatók a torkon, a fej közelében és a mellen. A combok belső felén egy-egy szagmirigy pár van. A bika szőrzete korának előrehaladtával egyre sötétebbé válik, mígnem szürke vagy sötétbarna lesz. A bika durva szőrszálú sörényt növeszt; ez általában barna színű. A gerince mentén fehér csík fut. Szintén a bikánál a szemek között ék alakú, csontos kinövés van.

A test- és lábfelépítése tökéletesen alkalmazkodott a mocsári élethez. A bika patája meghosszabbodott és szélesen szétterül. A kócos, durva szőrzete nagyjából vízálló, csak kevés nedvesség hatol át rajta; így habár az állat folyton nedves növények között és lápos területeken mozog, meglehetősen száraz marad a bőre. Az ék alakú teste, a lehajtott feje járás közben, valamint a hátrahajló szarvak – a bika esetében – tökéletesek a sűrű növényzet közötti haladáshoz. A pata és a pata fölötti igen hajlékony lábrész együttesen banán alakú, a hátsó lábakon 16 centiméter, míg a mellsőkön 18 centiméter lehet. A patavégek hegyesek, emiatt majdnem nesztelenül tud haladni a vízben is. A szőrzetének színezete és mintázata tökéletes az állat álcázásához, elrejtéséhez. A hallása igen kiváló; mozgó fülei a felépítésük miatt pontosan észreveszik és meghatározzák a hang forrását. A jól hallás igen fontos egy olyan állat számára, melynek látási viszonyait gátolja a sűrű növényzet, és az ebből keletkező homály.

 

Ez az antilop főleg a hajnal első óráiban, a napnyugta előtti utolsó egy-két órában, valamint éjszaka tevékeny. Idejének nagy részét táplálkozással tölti. Nagyjából helyben maradó állat, azaz nem vándorol sehova. A nappal forró időszakát a nádasokban elrejtőzve tölti. Nappal ritkán merészkedik ki a mocsárból. Általában párban vagy magányosan él, bár nagyobb csordában is megfigyelték. Egy kenyai kutatás alkalmával megfigyeltek egy 9 fős csordát, melyben egy bika, négy tehén és négy borjú volt. Olykor laza csoportosulások jöhetnek létre, de a példányok között alig van kapcsolat, érintkezés. Amikor csordába verődnek, a csordák általában azonos nemű állatokat tartalmaznak.

A szitatunga nem területvédő. A bikák azonban néha megküzdhetnek egymással, vagy éppen rátámadnak a körülöttük levő növényzetre. Cselszerűen, nagyobbnak tűnhetnek azzal, hogy felállnak hátsó lábaikra. Amikor két szitutunga találkozik, előbb összeérintik orraikat, aztán nyaldosni vagy harapdálni kezdik egymást. A megijedt vagy figyelmeztetett állat merev testtartást vesz fel; ekkor magasra emeli fejét és az egyik lábát a levegőben behajlítva tartja. Időnként, főleg éjszaka ez az állat erős köhögő vagy ugató hangokat hallat; ezek elég erősek ahhoz, hogy áthallatszanak a mocsár másik végébe. A hangkiadás célja az egymáshoz való csalogatás. A tehenek egyes ugatásai más tehenek elriasztását szolgálják. A szaporodási időszakban, amikor egy bika egy tehénhez, vagy egy tehéncsordához közelít, halk bőgést hallat. Táplálkozás közben rövid síphang hallható. Az anyaállat és borja bégetések által tartják fenn a kapcsolatot.

 

Ez a csavartszarvú antilop pihenés és táplálkozás közben a zambézi mocsáriantilop (Kobus leche) közelében ülhet, bár ezzel egyszer sem érintkezik. Az antilopot gyakran sárgacsőrű nyűvágók (Buphagus africanus), afrikai levéljárók (Actophilornis africanus) és nagy kócsagok (Ardea alba) kísérik. A szitatunga kiváló úszó, azonban a krokodiloktól való félelmében csak ott úszik, ahol sűrű a növényzet. Amikor már nem bírja a szúnyogok és legyek csípéseit, vagy ragadozó üldözi, akkor ez az állat lemerülhet a víz alá; ilyenkor csak az orrát és a szemeit hagyja a víz fölött. Mivel életét vízközelben tölti, a szitutungát, amint a gyűrűsfarkú víziantilopot is, „víziantilopnak” írták le. Miután a vízben táplálkozott, a Napsütésben szárítja meg magát. A szitatunga legfőbb ragadozói: a nílusi krokodil (Crocodylus niloticus), az oroszlán (Panthera leo), a leopárd (Panthera pardus) és a hiénakutya (Lycaon pictus).

Táplálkozása

A szitutunga étlapja számos növényből tevődik össze, és ezekből is csak a neki legkiválóbb részeket válogatja ki. Csak a friss leveleket és füveket, vízinövényeket, mint például a palkaféléket, és különböző erdei bokrok leveleit fogyasztja. A legkedveltebb növényei közé tartoznak: a gyékény- (Typha), a palka- (Cyperus), az Echinochloa-, a Pennisetum-, a Leersia-, az Acroceras- és a kölesfajok (Panicum), valamint a Vossia cuspidata. A kenyai Saiwa Swamp Nemzeti Parkban élő példányok a zellerféléket (Apiaceae) és a medvekörömféléket (Acanthaceae) kedvelik, míg a zambiai Bangweulu-tó környékén és a Kafue Nemzeti Parkban élők a pillangósvirágúakat (Fabaceae) részesítik előnyben. A táplálkozás nagy része az élőhelyének határain történik. A kedvelt táplálék évszakonként, a vizek növekedésének vagy csökkenésének – ebből adódóan a növényzet is megváltozik – megfelelően változik. A gerenukhoz (Litocranius walleri) hasonlóan a szitutunga is feláll a hátsó lábaira, hogy jobb falatokat érjen el. Néha a szarvát is használja az ágak lehúzásához.

Egy kutatás szerint ez az antilop 40 növényfajból táplálkozott; ezek többsége perjeféle volt. Az ember közelében az édesburgonya (Ipomoea batatas) ültetvényeket dézsmálja meg. Amikor az évszakok váltakozásával csökken egy-egy kedvelt tápláléka, akkor felkeresheti a kultúrtájakat. Az évszakonkénti árvizek is mozgásra bírják az amúgy helyhez kötött antilopot. Amikor a nádasban túl magas a vízszint, a szitutunga kénytelen az árterekre kivonulni. Amikor a vizek visszahúzódnak az ember szarvasmarhái veszik át az ártereket, és a szitatungákat visszariasztják a nádasokba.

 

A tehén egyévesen, a bika 1,5 évesen válik ivaréretté. Az ellések és párzások az év minden szakaszában megtörténhetnek, azonban ezen események többsége a száraz évszakban éri el csúcspontját. Amikor a tehenek készen állnak párzani és többen is összegyűlnek, a környék bikái megküzdenek egymással a párzási jogokért. Egy bika több tehénnel is párosodhat. Udvarlás közben a bika lehajtott fejjel megközelíti a tehenet és megszagolja annak nemi szervét. Ekkor a tehén, kedve szerint lassan odébbáll, vagy idegesen elriad. Ha a tehén eliramodik, a bika utána fut, de nem idegesen, hanem nyugodt iramban, amíg a tehén megnyugszik. Amikor készen áll a párzásra, a tehén felemeli a fejét és nagyra tátja a száját; ez jel a bikának, hogy elkezdődhet a párzás. Párzás közben a tehén lehajtja a fejét, közben a bika előbb behajtja, majd kiegyenesíti a mellső lábait, továbbá a fejét és nyakát a tehén hátára teszi. A pár körülbelül 1-2 napon keresztül együtt marad; eközben a bika minden más ellenfelet elkerget vagy megpróbál elkergetni.

A vemhesség majdnem nyolc hónapot tart. Ennek végén általában egy borjú jön világra. Az ellés egész évben megtörténhet, azonban a borjak többsége a száraz évszakban születik meg. A borjú ügyesen elrejtőzik a sűrű növényzetben. Amikor az anyja szoptatni akarja, bégető és csukló hangokat hallat. A nagyobb borjú az anyját követi akkor is, mikor annak már újabb borja van. Az elválasztás körülbelül hat hónap után következik be. A fiatal állatnak időbe telik, amíg megtanulja a szitutungákra jellemző különleges járásmódot, emiatt néha elveszítve egyensúlyát fel-fel dől, beleesik a vízbe. Úgy a bika, mint egyes tehén is elhagyhatja csordáját, mielőtt eléri az ivarérettséget. Ez talán a szülőállatokkal való versengés és a beltenyészet elkerülése érdekében történik meg. A vadonban nem ismert az élettartama, de fogságban elérheti a 22-23 éves kort.

Természetvédelmi helyzete

Egyelőre összességében nem számít veszélyeztetett fajnak, de állományai néhol nagyon megritkultak, legalább két helyen ki is haltak. Elsősorban a mocsaras vidékek eltűnése, valamint az évenkénti évszakos vízállások nem azonos szintje veszélyezteti. Ha az ember lecsapol egy területet, vagy épít egy gátat, a vízszint a térségben drasztikusan megváltozik, ami befolyásolja a különböző növényfajok elterjedését, ebből kifolyólag az antilop táplálékkészletét is. Ha az ember elfoglal bizonyos területeket, a szitatunga állományok elszigetelődnek egymástól. A Bangweulu-tónál és Busangánál minden évben nagy területeket égetnek fel, és mivel a nádasok igen jól égnek, a szitutunga és a többi itteni állat élete ilyenkor nagy veszélybe kerül. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem fenyegetett fajként tartja számon. A ghánai hatóságok kérésére az állat felkerült a Washingtoni egyezmény (CITES) 3. listájára; ezen a listán azok az élőlények szerepelnek, melyek világszinten nincsenek veszélyben, azonban a velük való kereskedéshez engedély kell.

 

Szenegálban a túlvadászása és élőhelyeinek elrontása igen ritkává tette a szitatungát. Korábban közönségesnek számított Gambiában, azonban manapság csak néhány mocsárban található meg. A gambiai Abuko természetvédelmi területre (Abuko Nature Reserve) betelepítették. Botswanában, habár a helybéliek táplálékként még mindig vadásszák, ez az állat ebben országban még gyakorinak számít. Szintén Botswanában a szitutunga hozzájárul a közgazdasághoz is, mert az ország északi része adja a legnagyobb szitutunga trófeákat, melyekért a gazdagok és a külföldiek odavannak. Csádban, Ghánában, Guineában, Burundiban, Mozambikban és Zimbabwéban az antilop állományszintjei nem ismertek. Viszont jelentős állományai élnek Kamerunban, a Közép-afrikai Köztársaságban, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, az Egyenlítői-Guineában, Gabonban, Tanzániában és Zambiában. Mivel alig elérhető helyeken él, a szitutunga világszintű állományának felmérése nagyon nehéz. 1999-ben, a Rod East of the IUCN SSC Antelope Specialist Group nevű szervezet adatai szerint a szitutunga világállománya 170 000 főt számlált. De ez meglehet, hogy túlbecslés volt. Ahol az ember is jelen van, a szitutunga állományok drasztikusan lecsökkentek, de ahol az élőhely távol esik az emberi településektől, ott az állományok stabilak maradnak.

A 170 ezer főre becsült állománynak a 40%-a védett területeken lelhető fel. Ilyen területek: a botswanai Okavango-delta és Cuando-folyó, a kameruni Dja Faunal Reserve és a Lobéké Nemzeti Park, a közép-afrikai köztársasági Bangassou, a kongói demokratikus köztársasági Odzala Nemzeti Park, Lake Télé Community Reserve, a Likouala- és Salongo-folyók medencéi, az egyenlítői-guineai Monte Alén Nemzeti Park, a kenyai Saiwa Swamp Nemzeti Park, a ruandai Akagera Nemzeti Park, a tanzániai Moyowosi Game Reserve és Kigosi Game Reserve, valamint a zambiai Bangweulu-tó és Busanga mocsár. Az előbb felsoroltak közül csak néhány rezervátum van megfelelően védve és igazgatva.

Állatkertekben

Állatkertekben világszerte sokfelé tartják, elsősorban különleges életmódja miatt kedvelik. A szitutunga jól bírja a fogságot, rendszeresen szokott szaporodni.

Magyarországon a Nyíregyházi Állatparkban, a Fővárosi Állat- és Növénykertben és a győri Xántus János Állatkertben tartják.

• Spinage, C.A. The Natural History of Antelopes. New York: Facts on File Publications, 1986.
• Walther, F. R. 1990. Spiral-horned antelopes. In Grzimek's Encyclopedia of Mammals. Edited by S. P. Parker. New York: McGraw-Hill. Volume 5, pp. 344–359.
• Nowak, Ronald M. Walker's Mammals of the World Fifth Ed. Vol. II. Baltimore: The Johns Hopkins University Press., 1991

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Sitatunga című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2011. július 7.)
• További információk (angol)
• African Wildlife Fund