Nemesgázok

A hélium (He), neon (Ne), argon (Ar), kripton (Kr), xenon (Xe) és a radon (Rn) tartozik ebbe a csoportba. Egyes feltételezések szerint a hetedik periódusban relativisztikus hatások miatt a széncsoportbeli fleróvium mutat a nemesgázokra jellemző tulajdonságokat a VIII. főcsoportbeli oganeszon helyett. A nemesgázok sok hasonló tulajdonsággal bírnak. Standard hőmérsékleten és nyomáson színtelen, szagtalan, egyatomos gázok. Kémiailag közömbösek, reakcióba csak szélsőséges körülmények közt vihetők.

A nemesgázok tulajdonságai jól magyarázhatók az atomszerkezetre vonatkozó modern elméletekkel: ezek szerint a nemesgázok legkülső elektronhéja telített (a héliumnál 1s², a többi nemesgáznál ns²np⁶) és az így kialakult stabilis elektronkonfiguráció a felelős az igen kis mértékű reakciókészségükért. A gázatomok közt csak gyenge van der Waals-féle erők hatnak, ezért forráspontjuk az összes elem közül a legalacsonyabb. Olvadás- és forráspontjuk között mindössze néhány foknyi eltérés van, ezért csak egy szűk hőmérséklet-tartományban léteznek folyadékként.

A neont, argont, kriptont és xenont a levegőből nyerik ki cseppfolyósítást követő frakcionált desztillációval. A héliumot a földgázból nyerik, amelynek héliumtartalma helyenként a 7%-ot is elérheti, kriogén szétválasztási technikákkal, a radont pedig rendszerint oldott rádium-, tórium- vagy uránvegyületek radioaktív bomlásából izolálják. Közömbösségük miatt számos olyan területen alkalmazhatók, ahol a kémiai reakciókat el szeretnék kerülni. Például izzólámpákat gyakran töltenek meg kriptongázzal, hogy megakadályozzák a volfrámszál eloxidálódását, a mélytengeri búvárok pedig héliumot használnak légzőberendezéseikben az oxigén mellé keverve, hogy csökkentsék a nagy nyomáson, normál levegő használatával fellépő nitrogénnarkózis (a nitrogén nagy parciális nyomása okozta euforikus állapot), a keszonbetegség és az oxigéntoxicitás esélyét. Korábban a gyúlékony hidrogén helyett léghajók töltésére is használták a héliumot, ma már ez az alkalmazása nem jelentős, viszont meteorológiai léggömbök töltésére még mindig használják.

 

 

A nemesgáz kifejezés a német Edelgas szó tükörfordításából ered, melyet először Hugo Erdmann használt 1898-ban, utalva ezzel az elemek rendkívül kicsi reaktivitására. A név analóg a nemesfém kifejezéssel, amely szintén az elemek kis reakciókészségére utal.

1784-ben az angol fizikus és kémikus Henry Cavendish a levegő összetételét vizsgálva megfigyelte, hogy a levegőmintában oxigénfeleslegben létrehozott ismételt elektromos kisüléssel sem sikerült reakcióba vinni a gáz egy részét, amelyről meghatározta, hogy az a levegőnek nem több mint 1/120-ad része. Az 1868. augusztus 18-i napfogyatkozás alkalmával Pierre Janssen és Joseph Norman Lockyer a Nap kromoszférájának spektrumában egy sárga vonalat észleltek a nátrium D vonala mellett, ennek alapján egy új elemet feltételeztek. Az elemet a Nap görög neve (ήλιος, Helios) alapján héliumnak nevezték el. Ugyanezt a spektrumvonalat később Luigi Palmieri is észlelte 1881-ben a Vezúvból kitörő vulkáni gázokban, majd végül William Ramsay erősítette meg földi jelenlétét az atmoszferikus gázok vizsgálata során.

1895-ben John William Strutt felfedezte, hogy a levegőből az oxigén, a szén-dioxid és a vízgőz eltávolításával nyert nitrogén sűrűsége nagyobb, mint az ammóniából kémiailag előállított nitrogéné. Ramsay-vel együtt azt feltételezte, hogy a levegőből kivont nitrogén valamilyen más gázzal volt keverve, ezért egy kísérletben a magnéziumot nitrogénben hevítette, és így kis mennyiségű egyatomos gáz maradt vissza, amit a görög αργός (argosz = lusta) szó után argonnak neveztek el. Ezzel a felfedezéssel rájöttek, hogy egy teljes csoport hiányzott a periódusos rendszerből. Ramsay-nek az argonnal kapcsolatos kutatásai során elsőként sikerült héliumot előállítania a kleveit ásvány hevítésével. 1902-ben a héliumra és argonra vonatkozó bizonyítékokat elfogadva Mengyelejev hozzáadta a nemesgázokat 0. csoportként a táblázatához, amely később a periódusos rendszerré vált.

Ramsay folytatta a nemesgázok keresését, és 1898-ig a cseppfolyós levegő alacsony hőmérsékleten frakcionált desztillációjával három további elemet sikerült elkülönítenie, amelyeket kriptonnak (κρυπτός – kriptosz = elrejtőzik, eltitkol), neonnak (νέος – neosz = új) és xenonnak (ξένος – xenosz = idegen, furcsa) nevezett el. A radont először Friedrich Ernst Dorn azonosította 1898-ban és rádiumemanációnak nevezte, de nem tekintették nemesgáznak egészen 1904-ig, amikor megállapították, hogy tulajdonságai hasonlóak a többi nemesgázéhoz. Strutt és Ramsay a nemesgázok felfedezéséért 1904-ben fizikai és kémiai Nobel-díjban részesült.

A nemesgázok felfedezése nagyban segítette az atomszerkezet általános megértését. 1895-ben Henri Moissan francia kémikus megkísérelte az argont reakcióba vinni a legelektronegatívabb elemmel, a fluorral, sikertelenül. A tudósok egészen a 20. század végéig próbálkoztak sikertelenül argonvegyületek előállításával, de ezek a kísérletek hozzájárultak az atomszerkezetre vonatkozó új elméletek születéséhez. Ezen kísérletek alapján 1913-ban publikálta Niels Bohr az atom szerkezetére vonatkozó modelljét, miszerint az atommag körül az elektronok héjakba vannak szerveződve, és a nemesgázok külső elektronhéjai a hélium kivételével mindig nyolc elektront tartalmaznak. 1916-ban Gilbert N. Lewis megfogalmazta az úgynevezett oktettszabályt, vagyis hogy a külső elektronhéjon kialakuló elektronoktett a legstabilabb elrendeződés bármely atom számára, és mindegyik elem ennek kialakítására törekszik. Ez magyarázattal szolgál a nemesgázok csekély reaktivitására, mivel nekik nem szükséges elektron felvétele vagy leadása, hogy kialakítsák az elektronoktettet.

1962-ben Neil Bartlett felfedezte az első nemesgázvegyületet, a xenon-hexafluoroplatinátot. Ezt rövid időn belül más nemesgázok vegyületeinek felfedezése követte: 1962-ben a radon-difluoridé, majd 1963-ban a kripton-difluoridé. Az argon első stabil vegyületéről 2000-ben számoltak be, amikor argon-fluorohidridet sikerült előállítani 40 K hőmérsékleten.

1998-ban az Egyesített Atomkutató Intézet dubnai tudósai kalciummal bombáztak plutóniumot, hogy előállítsák a 114-es rendszámú elemet, a fleróviumot. Előzetes kémiai kísérletek azt jelzik, hogy ez lehet a szupernehéz elemek közül az első, amely nemesgázszerű tulajdonságokat mutat annak ellenére, hogy a széncsoport tagja a periódusos rendszerben. 2006 októberében az Egyesített Atomkutató Intézet és a Lawrence Livermore Nemzeti Laboratórium tudósai mesterségesen előállították a VIII. főcsoport hetedik elemét, az ununoktiumot, kalifornium kalciummal való bombázásával.

 

 

A nemesgázok atomjai közt csak gyenge másodrendű kötőerők lépnek fel, emiatt olvadás- és forráspontjuk rendkívül alacsony. Standard hőmérsékleten és nyomáson mind egyatomos gáz, köztük olyanok is, melyeknek atomtömege nagyobb, mint más normális esetben szilárd elemeknek. Az olvadás- és forráspontértékek a csoportban lefelé haladva nőnek. A hélium más elemekkel összevetve számos különleges tulajdonsággal bír: forrás- és olvadáspontja az összes elem közül a legalacsonyabb, az egyetlen elem, amely szuperfolyékony tulajdonságot mutat, és az egyetlen elem, amelyet standard nyomáson nem lehet hűtéssel megszilárdítani – ehhez 25 atmoszféra nyomás szükséges 0,95 K hőmérsékleten. A nemesgázoknak a xenonig terjedően több stabil izotópjuk is van. A radonnak ezzel szemben egy stabil izotópja sincs, a leghosszabb életű izotópja, a ²²²Rn felezési ideje 3,8 nap, és alfa-bomlással polóniummá alakul, ami tovább bomlik ólommá.

A nemesgázok atomsugara a többi főcsoportbeli elemekhez hasonlóan fokozatosan nő a csoportokban lefelé haladva, az elektronhéjak számának növekedése miatt. Az atomméret sok másik tulajdonsággal áll összefüggésben. Például az ionizációs energia a rendszám növekedésével a nemesgázok között is csökkenő tendenciát mutat, ennek oka, hogy a nagyobb atomoknál a külső elektronok távolabb vannak az atommagtól, amely így nem gyakorol rájuk akkora vonzó hatást, ezért könnyebben leszakíthatók az atomról. A nehezebb nemesgázok ionizációs energiája kisebb is lehet, mint néhány második periódusbeli elemé, mint például a fluoré és az oxigéné, ez pedig a reakcióképességükön is megmutatkozik. Minden periódusban a nemesgázok ionizációs energiája a legnagyobb, ez is az elektronkonfiguráció stabilitását jelzi és összefüggésben áll az elemek kicsi reakciókészségével. A nemesgázok nem képesek elektronfelvétellel stabil anion kialakítására, tehát elektronaffinitásuk pozitív.

A nemesgázok makroszkopikus fizikai tulajdonságait az atomok közt fellépő, gyenge van der Waals-erők határozzák meg. A vonzó hatás az atomok méretével (vagyis a polarizálhatóság növekedésével és az ionizációs energia csökkenésével) növekszik. Ennek eredményeként a csoporton belül egyenletes változások figyelhetők meg: A rendszám növekedésével nő az olvadáspont, a forráspont, a párolgáshő és az oldhatóság. A sűrűségbeli növekedést az atomtömeg növekedése okozza.

A nemesgázok közel ideális gázok, de az ideális gáztörvénytől való kis eltérésük kulcsot jelentett a molekuláris kölcsönhatások, a molekulapályák tanulmányozásában. A Lennard-Jones-potenciált, melyet gyakran alkalmaznak részecskék közti kölcsönhatások modellezésére, John Lennard-Jones az argonnal kapcsolatos kísérleti adatokból vezette le 1924-ben, még mielőtt a kvantummechanika által kínált eszközök lehetővé tették a molekuláris erők megértését. A nemesgázok – különösen a hélium – egy gyakorlati szempontból fontos tulajdonsága, hogy a laboratóriumokban használt többféle anyagon képesek átdiffundálni. Ilyen például a gumi és a PVC, de a hélium a legtöbb üvegen is átdiffundál.

Elem	Hélium (3He és 4He)		Neon	Argon	Kripton	Xenon	Radon
Gázkisülés színe							vörös
Emissziós színkép
Olvadáspont (1013 hPa)	0,319 K (−272,831 °C) (29,315 bar)	0,775 K (−272,375 °C) (25,316 bar)	24,57 K (−248,58 °C)	84,0 K (−189,2 °C)	116,2 K (−157,0 °C)	161,4 K (−111,8 °C)	kb. 202 K (kb. −71 °C)
Forráspont (1013 hPa)	3,1905 K (−269,9595 °C)	4,224 K (−268,926 °C)	27,09 K (−246,06 °C)	87,295 K (−185,855 °C)	119,79 K (−153,36 °C)	165,03 K (−108,12 °C)	211,9 K (−61,3 °C)
Kritikus pont	3,3093 K (−269,8407 °C) 1,1459 bar 0,04119 g/cm3	5,2014 K (−267,9486 °C) 2,275 bar 0,06945 g/cm³	44,448 K (−228,702 °C) 26,60 bar 0,4835 g/cm³	150,7 K (−122,5 °C) 48,7 bar 0,535 g/cm³	209,40 K (−63,75 °C) 55,1 bar 0,909 g/cm³	289,777 K (16,627 °C) 58,8 bar 1,105 g/cm³	377,7 K (104,6 °C) 61,9 bar 1,528 g/cm³
Hármaspont	nem elérhető		24,54 K (−248,61 °C) 433,0 mbar	83,798 K (−189,352 °C) 688,92 mbar	115,96 K (−157,46 °C) 732 mbar	161,35 K (−111,80 °C) 816 mbar	200,0 K (−73,2 °C) 588 mbar
Párolgáshő (kJ/mol)		0,08	1,74	6,52	9,05	12,65	18,1
Oldhatóság vízben 20 °C-on (cm³/kg)		8,61	10,5	33,6	59,4	108,1	230
Sűrűség (0 °C, 1013 hPa)	0,13448 kg/m³	0,17847 kg/m³	0,9000 kg/m³	1,7839 kg/m³	3,7493 kg/m³	5,8971 kg/m³	9,73 kg/m³
Atomsugár (pm)		31	38	71	88	108	120
Ionizációs energia (kJ/mol)		2372	2080	1520	1351	1170	1037
Elektronegativitás		4,16	4,79	3,24	2,97	2,58	2,60
Szerkezet
Kristályszerkezet	hatszöges		köbös	köbös	köbös	köbös	köbös
Rácsállandó	a = 3,531 Å c = 5,693 Å		a = 4,43 Å	a = 5,26 Å	a = 5,72 Å	a = 6,20 Å	a = 6,55 Å (számított)

Nem kovalens vegyületek

 

1962 előtt a nemesgázvegyületek közül egyedül a klatrátokat tudták izolálni, más vegyületeket, például koordinácios vegyületeket csak spektroszkópiai eszközökkel sikerült megfigyelni. A klatrátok olyan vegyületek, ahol a nemesgázatomok kristályrácsba, vagy szerves és szervetlen vegyületekből létrejövő üregekbe vannak zárva. A vendég nemesgázatomok és a gazdamolekulák között csak gyenge van der Waals-erők hatnak, így a klatrátok nem sztöchiometrikusak. A klatrátok kialakulásához létfontosságú feltétel, hogy a nemesgázatom megfelelő méretű legyen és illeszkedjen a gazdamolekulák által alkotott üregbe. Például az argon, a kripton és a xenon kristályos β-hidrokinonnal képesek klatrátot alkotni, de a hélium és a neon túl kicsi ehhez, vagy nem polarizálható kellő mértékben a befogadáshoz. A képződött vegyületek viszonylag stabilak, de oldódáskor vagy olvadáskor a gáz felszabadul.

Nemesgáz-hidrátok is képződhetnek, ha a víz nagynyomású gáz jelenlétében fagy meg. Ezek ideális összetétele G₈(H₂O)₄₆, és az argon, kripton és xenongázzal képződnek. Legstabilabb közülük a Xe·5,75 H₂O összetételű vegyület, ennek az olvadáspontja 24 °C. Ennek a hidrátnak a deuterált verzióját is előállították már.

 

A nemesgázok fullerénnel endohedrális vegyületeket alkothatnak, amelyben a nemesgázatom a fullerénmolekula belsejébe van zárva. 1993-ban felfedezték, hogy ha a C₆₀ fullerént héliummal vagy neonnal együtt nagy nyomásnak teszik ki, sajátságos vegyületek, például He@C₆₀ képződhetnek (a @ azt jelöli, hogy a héliumatom a C₆₀ belsejében található). Azóta sikerült előállítani az argon, a kripton és xenon ilyen típusú vegyületét is.

Kovalens vegyületek

A xenon vegyületei

 

A nemesgázok közül a xenon vegyületei mutatják a legnagyobb változatosságot. A xenon oxidációs állapota vegyületeiben +2, +4, +6 és +8 lehet, és egy erősen elektronegatív atomhoz, például fluorhoz, vagy oxigénhez kapcsolódik. Ilyen vegyületek a xenon-difluorid (XeF₂), a xenon-tetrafluorid (XeF₄), a xenon-hexafluorid (XeF₆), a xenon-tetroxid (XeO₄), és a nátrium-perxenát (Na₄XeO₆). Az első xenonvegyületről 1962 júniusában számolt be Neil Bartlett, aki megfigyelte, hogy az erélyes oxidálószer platina-hexafluorid képes volt a O₂-t O₂⁺-á oxidálni. Tekintve, hogy a O₂ O₂⁺-á való oxidációjának ionizációs energiája (1165 kJ mol⁻¹) közel azonos a xenon ionizációs energiájával (1170 kJ mol⁻¹), Bartlett megkísérelte a reakciót xenonnal is véghezvinni. Ennek eredményeként egy narancssárga színű, kristályos anyag keletkezett, ennek jelölésére a Xe⁺[PtF₆]⁻ képletet javasolta. Később megállapították, hogy a vegyület ennél összetettebb, és XeFPtF₅-ot és XeFPt₂F₁₁-ot egyaránt tartalmaz.

A xenon három különböző fluoridja az elemek közvetlen reakciójával előállítható a következő egyenletek szerint:

Xe + F₂ → XeF₂
Xe + 2F₂ → XeF₄
Xe + 3F₂ → XeF₆

A tisztán történő előállításhoz fontos a feltételek pontos betartása. A XeF₂ fluor xenongázfelesleg mellett nikkeledényben 400 °C-ra való melegítéssel, vagy napfénnyel történő besugárzással előállítható. A XeF₄ előállításához xenon és fluorgáz 1:5 arányú elegyének 6 atmoszféra alatti nyomáson 400 °C-ra történő melegítése szükséges, a XeF₆-hoz pedig 1:20 arányú xenon-fluor elegyet kell tartósan, 250–300 °C-on 50–60 atmoszféra nyomáson nikkeledényben tartani. Mindhárom fluorid szilárd, kristályos anyag, erőteljes oxidáló- és fluorozószerek, főként a XeF₂ széleskörűen használható. A XeF₂ vízben oldódik, és 25 g/dm³ koncentrációjú oldat készíthető belőle, de bázis jelenlétében pillanatszerűen bomlik:

2XeF₂ + 2 H₂O → 2 Xe + 4 HF + O₂

A XeF₄ és a XeF₆ vízben azonnal és hevesen hidrolizál. A xenon fluoridjai mellett előállították már oxifluoridjait (XeOF₂, XeOF₄, XeO₂F₂, XeO₃F₂, XeO₂F₄) és oxidjait (XeO₂, XeO₃ és XeO₄) is. Ezek a vegyületek instabilak és gyakran robbanásveszélyesek. A xenon nitrogénnel, klórral és szénnel alkotott vegyületei szintén ismertek. Speciális körülmények között fémekkel, például arannyal vagy higannyal alkotott komplexek is előállíthatók.

Más nemesgázok vegyületei

 

Elméletben a radon reaktívabb a xenonnál, ezért könnyebben kellene kötéseket kialakítania, mint a xenonnak. Ennek ellenére nagy radioaktivitása és rövid felezési idejű izotópjai miatt eddig csak pár fluoridját és oxidját sikerült gyakorlatban előállítani.

A kripton kevésbé reaktív, mint a xenon, de már több +2-es oxidációs állapotú vegyületéről is beszámoltak. Ezek közül a kripton-difluorid a legjelentősebb és a legkönnyebben jellemezhető. A KrF₂ színtelen, könnyen párolgó szilárd anyag, amely −196 °C körüli hőmérsékleten, elektromos kisülés vagy nagy energiájú elektron- vagy röntgensugárzás hatására keletkezik a kripton–fluor gázelegyben:

Kr + F₂ → KrF₂

A KrF₂ termikusan nem stabil, szobahőmérsékleten lassan bomlik. A xenon-difluoridnál kisebb stabilitása miatt erősebb fluorozószer, és vízben lúg hozzáadása nélkül is gyorsan bomlik. Kripton–nitrogén, illetve kripton–oxigén kötést tartalmazó vegyületeket is állítottak már elő, de ezek csak rendre -60 °C és -90 °C alatt stabilak.

Más nemfémekhez (hidrogén, klór, szén) illetve átmenetifémekhez (réz, ezüst, arany) kapcsolódó kriptont tartalmazó vegyületeket is megfigyeltek, de csak alacsony hőmérsékleten nemesgázmátrixban, vagy szuperszonikus nemesgázsugárban. Hasonló körülményeket alkalmaztak az argon első néhány vegyületének előállítására 2000-ben, ezek közé tartozott az argon-fluorohidrid (HArF) és a rézzel, ezüsttel és arannyal alkotott vegyület. A héliumnak vagy a neonnak eddig még nem fedezték fel stabil, semleges, kovalens vegyületét.

A nemesgázok gázfázisban alkothatnak stabil összetett ionokat. Erre a legegyszerűbb példa az 1925-ben felfedezett hélium-hidrid-ion (HeH⁺). Abból kiindulva, hogy az iont a világegyetemben megtalálható két leggyakoribb elem alkotja, feltételezik, hogy megtalálható a csillagközi térben, de eddig még nem sikerült kimutatni. Ezeken az ionokon kívül a nemesgázok számos excimerje ismert, az ilyen vegyületek, mint az ArF vagy a KrF csak gerjesztett állapotban stabilak. Ezeknek a vegyületeknek excimerlézerekben veszik hasznát.

A nemesgázok gyakorisága az univerzumban a csoportban lefelé haladva általánosan csökken. A hélium a hidrogén utáni leggyakoribb elem a világegyetemben, annak körülbelül 24 tömegszázalékát teszi ki. A világegyetemben megtalálható hélium legnagyobb része az ősrobbanás során végbemenő nukleoszintézissel jött létre, de mennyisége azóta folyamatosan nő a csillagokban lejátszódó hidrogénfúzió (és kis részben a nagy tömegszámú elemek alfa-bomlása) miatt. A földi mennyiségük más tendenciákat követ, például a hélium csak a harmadik leggyakoribb nemesgáz a légkörben. Ennek oka, hogy az atmoszférában nem található primordiális hélium, mivel kis atomtömege miatt a Föld gravitációs vonzóereje nem képes megtartani. A Földön jelenlévő hélium ehelyett a földkéregben megtalálható nehéz elemek, például az urán és tórium alfa-bomlásakor keletkezik, és hajlamos a földgázforrásokban felhalmozódni.

Az argon mennyisége ezzel szemben nagyobb a várhatónál a földkéregben jelen lévő ⁴⁰K béta-bomlása miatt. A ⁴⁰K bomlásának terméke a ⁴⁰Ar, amely a Földön messze a leggyakoribb argonizotóp annak ellenére, hogy a Naprendszerben viszonylag ritka. Ez a folyamat az alapja a kálium–argon kormeghatározásnak.

A xenon meglepően kis koncentrációban fordul elő a légkörben, ezt a hiányzó xenon problémájának is nevezték. Egy elmélet szerint a hiányzó xenon a földkéreg belsejében lévő ásványokba lehet zárva. A xenon-dioxid felfedezése után egy kutatás kimutatta, hogy a xenon helyettesítheti a szilíciumot a kvarcban.

A radon a litoszférában képződik a rádium alfa-bomlásakor. Képes beszivárogni az épületekbe az alapjaikon lévő repedéseken át és felgyűlni a rosszul szellőztetett helységekben. Nagy radioaktivitása miatt kockázatot jelent az egészségre: csak az Egyesült Államokban évente 21 000 tüdőrákos halálesetről mutatták ki, hogy azért a radon a felelős.

A neon, argon, kripton és xenon fő forrása az atmoszféra, ahonnan a levegő cseppfolyósítását követő frakcionált desztillációval nyerik őket. Valamennyi argont a szintetikus ammóniát gyártó üzemekben is termelnek, mivel szennyezőként feldúsul a hidrogén- és nitrogéntartalmú szintézisgázban. Az argon világtermelése 1975-ben 700 000 tonna volt, ez 1993-ra jelentősen nőtt, ekkor csak az Egyesült Államokban 716 000 tonnát gyártottak belőle. A héliumot – bár mennyisége az atmoszférában ötszöröse a kriptonénak és hatszorosa a xenonénak – a földgáz frakcionált desztillációjával állítják elő, amelynek héliumtartalma helyenként akár a 7%-ot is elérheti. A radont a rádiumvegyületek radioaktív bomlásából nyerik. A nemesgázok ára arányos a természetes előfordulásukkal, így közülük az argon a legolcsóbb, a xenon a legdrágább.

 

 

 

A nemesgázok rendkívül alacsony olvadás- és forráspontértékei lehetővé teszik kriogén hűtőközegként való alkalmazásukat. Különösen a cseppfolyós héliumot (melynek olvadáspontja 4,2 K) használják szupravezető mágnesek hűtésére a mágnesesrezonancia-képalkotó készülékekben és NMR-készülékekben. Néhány atomreaktorban hűtőközegként alkalmaznak héliumot. A cseppfolyós neont szintén használják kriogén célokra, mert bár nem hűthető olyan hidegre, mint a cseppfolyós hélium, egységnyi térfogatra számított párolgáshője azonban 40-szerese a folyékony héliuménak, és több mint háromszorosa a cseppfolyós hidrogénének.

A héliumot légzőberendezésekben használják a nitrogén helyettesítésére, a folyadékokban – főleg a lipidekben – való kicsi oldhatósága miatt. Nagy nyomáson, például mélytengeri búvárkodásnál a gázok feloldódnak a vérben, és a nitrogénnarkózisnak nevezett euforikus állapotot idézik elő. A narkotikus hatás csökkenthető, ha a légzőkészüléket mesterséges levegővel töltik meg, amelyben a nitrogént héliummal helyettesítik, mint a trimixben, vagy a helioxban. Ilyen gázkeveréket használva a nyomáscsökkenés miatt fellépő dekompressziós betegség veszélye is csökken, mert a vérben oldott kevesebb gázból kevesebb gázbuborék válhat ki a nyomás csökkenésével.

A Hindenburg léghajó 1937-es katasztrófája óta a hidrogént léghajókban és meteorológiai léggömbökben a kevésbé gyúlékony héliummal helyettesítik, még ha ez a felhajtóerő 8,6%-os csökkenését is jelenti.

Sok helyen használják a nemesgázokat inert atmoszféra biztosítására. Az argont levegőre, illetve nitrogénre érzékeny vegyületek szintézisekor használják. A szilárd argont nagyon instabil vegyületek, például reaktív intermedierek tanulmányozásánál is használják, úgy hogy a vegyületeket egy inert mátrixban ejtik csapdába nagyon alacsony hőmérsékleten. A héliumot gázkromatográfiában alkalmazzák vivőgázként, hőmérők töltésére és sugárzásmérő eszközökben, például Geiger–Müller-számlálóban és buborékkamrában. A héliumot és az argont gyakran használják ívhegesztésnél védőgázként, illetve más metallurgiai eljárásoknál, továbbá a félvezetőiparban a szilícium gyártása során.

A nemesgázok egyik legfőbb felhasználási területe a világítás. Az argont, nitrogénnel keverve izzólámpák töltésére használják. A kriptont nagy teljesítményű, nagyobb színhőmérsékletű és hatásfokú izzókban használják, ugyanis a kripton jobban csökkenti az izzószál párolgását, mint az argon. A halogénlámpákat általában kriptonnal töltik, amelyhez kis mennyiségű jód- vagy brómvegyületet adnak. A nemesgázokat kisülési csövekben is használják, ilyenek például a „neoncsövek”. A gázkisülési cső által kisugárzott fény színe a használt gáz összetételétől függ. Felhasználják a nemesgázokat fluoreszcens lámpák töltésére is, de ekkor a lámpa színe nem a gáztól, hanem a cső falára felvitt fluoreszcens réteg minőségétől függ. A xenont gyakran használják xenon ívlámpákban. Ezeknek a lámpáknak közel folytonos színképe a napfényre emlékeztet, és filmvetítőkben vagy autók fényszórójában használják.

A nemesgázokat excimerlézerekben is alkalmazzák. Ezek működése a rövid élettartamú, csak gerjesztett állapotban kötött állapotú excimermolekulákon alapszik. A lézerben használt excimerek lehetnek nemesgáz-dimerek, mint az Ar₂, Kr₂ vagy Xe₂, de gyakoribb, hogy a nemesgázatom egy halogénhez kapcsolódik, mint például az ArF, a KrF, a XeF, vagy a XeCl esetében. Ezek a lézerek ultraibolya-sugarakat bocsátanak ki, így a rövid hullámhossz miatt (193 nm az ArF-nál és 248 nm a KrF-nál) alkalmasak nagy térbeli felbontású képalkotásra. Az excimerlézereknek számos ipari, orvosi és tudományos alkalmazása létezik. Felhasználják őket mikrolitográfiai és mikrogyártási folyamatokban, amelyek elengedhetetlenek az integrált áramkörök gyártásánál, emellett lézeres műtéteknél is használják őket, köztük az angioplasztikában és szemműtétekben is.

Néhány nemesgáz közvetlenül is alkalmazható a gyógyászatban. A héliumot néha használják asztmás betegek légzésének megkönnyítésére. A xenont altatószerként használják, mert a lipidekben való jó oldhatósága hatásosabbá teszi a szokványos dinitrogén-oxidnál, és mert könnyebben eltávozik a szervezetből, gyorsabb ébredést téve lehetővé. A hiperpolarizált xenon mágnesesrezonancia-képalkotásban is használható. A radont daganatos betegségek gyógyítására sugárterápiában és fémöntvények minőségének ellenőrzésére használt radioaktív sugárforrások készítésére használják.

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Noble gas című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• Bennett, Peter B.. The Physiology and Medicine of Diving. SPCK Publishing (1998). ISBN 0-7020-2410-4 
• Bobrow Test Preparation Services. CliffsAP Chemistry. CliffsNotes (2007. december 5.). ISBN 0-470-13500-X 
• Greenwood, N. N.. Chemistry of the Elements, 2nd, Oxford:Butterworth-Heinemann (1997). ISBN 0-7506-3365-4 
• Harding, Charlie J.. Elements of the P Block. Royal Society of Chemistry (2002). ISBN 0-85404-690-9 
• Holloway, John H.. Noble-Gas Chemistry. London: Methuen Publishing (1968). ISBN 0-412-21100-9 
• Mendeleev, D.. Osnovy Khimii (The Principles of Chemistry), 7th (orosz nyelven) (1903. április 25.) 
• Ojima, Minoru. Noble Gas Geochemistry. Cambridge University Press (2002). ISBN 0-521-80366-7 ^{[halott link]}
• Weinhold, F.. Valency and bonding. Cambridge University Press (2005). ISBN 0-521-83128-8