Macedóniai Háború

A fegyveres harcokat a Koszovói Felszabadítási Hadsereg robbantotta ki, s bár vezetősége tagadta, de valószínűleg a koszovói minta nyomán a nyugat-macedón területeket (ahol a legjelentősebb az albánok száma) elakarta szakítani.

Ez a konfliktus a délszláv háborúk része, bár ellentétben a korábbi háborúkkal nem volt különösebben véres. Azonkívül eltérő jellegű a boszniai, horvátországi és koszovói háborútól, mivel Macedónia 1992-ben békésen vált el Jugoszláviától, nem volt szükséges a függetlenségéért fegyveres harcokat vívnia. Ezt a háborút saját lázadó albán kisebbsége ellen vívta az ország, amely leginkább az albán polgárháború és a koszovói háború utóhatásának tekinthető.

A macedón függetlenség 1992-es kinyilvánításakor a Jugoszláv Néphadsereg teljes mértékben felszámolta az országban található bázisait és valamennyi fegyverraktárját kiürítette, ezért az új állam hadseregének felszerelésére nem állt rendelkezésre semmilyen helyből beszerezhető arzenál. 1999-től Ukrajnából származó fegyverzettel kezdték el ellátni a macedón hadsereget, ami a nyugati országok részéről heves tiltakozást váltott ki, s nyomást kezdtek gyakorolni Kijevre a szállítások leállítására, melynek végül az ukránok eleget is tettek.

Bár Macedónia a délszláv háborúkból kimaradt, ennek ellenére 1992 után ebben az országban is jelentkeztek az etnikai ellentétek, mivel az állam legszámottevőbb nemzeti kisebbségek az albán volt, 1994-ben a teljes lakosság közel 23%-át tette ki és olyan jelentős városok többségi lakosságát alkották, mint Tetovo, Gosztivar és Debar. Az albán kisebbség igyekezett tehát minél jelentősebb politikai szerepre szert tenni Macedóniában, s retorikájuk nagyban függött attól bejutottak-e a kormánykoalíciókba, ennek ellenére elmondható, hogy az 1992 és 2001 közötti időszakban minden kormányban jelen voltak az albán pártok.

Az évek múlásával Macedóniában is erősödött a nacionalista politika az albánok rovására, amelynek keretében korlátozták az albán nyelv és albán nemzeti szimbólumok használatát, illetve a választókerületek olyan formában történő átalakítására került sor, hogy azzal csökkentsék az albánok szavazóerejét.

Ezen lépésekre válaszul a macedóniai albánok tovább fokozták nemzetiségi követeléseiket, sőt megfogalmaztak olyan állításokat is, hogy arányuk az országon belül nem 23, hanem 40%. Követeléseik 1994-ben csúcsosodott ki, amelyben megfogalmazták egy nyugat-macedóniai autonóm köztársaság, az Ilirida létrehozásának szándékát. 1995-től albán nyelvű egyetem felállítása is a követelések között szerepelt, amelyben Tetovóban lett volna, de ezt már a macedón hatóságok illegálisnak minősítették, mint ahogy az albán zászlók használatát a középületeken Tetovóban és Gosztivárban. A macedón fél szerint ezzel már az albánok saját hatóságok felállítását kezdeményezték.

A koszovói válság

A koszovói háború következtében 1999-ben 229 ezer albán menekült érkezett a jugoszláviai tartományból Macedóniába, bár vannak adatok, amelyek ennél nagyobb számú (360 ezer fő) menekültet feltételeznek.

Macedónia rendkívül rossz gazdasági állapota miatt azonban képtelen volt ekkora tömeget kezelni, elemzők szerint lehetőségei legfeljebb 20 ezer ember ellátására lettek volna elegendők. A több százezer menekült ellátása a macedóniai GDP 10%-os visszaesését okozta. A háborúk miatt ráadásul megszűnt a kapcsolat a legfőbb kereskedelmi partnerrel, Jugoszláviával, mivel Macedónia gazdasága a függetlenség után is szinte kizárólag az északi szomszédtól függött. Ennek következtében leállt a létfontosságú nyersanyagbehozatal és megszűnt a macedón export egyetlen folyosója is. Ugrásszerűen megnőtt a munkanélküliség és az államkassza teljesen kiürült.

A válság fokozódása félelmet keltett a macedónok körében, s tartottak attól, hogy a menekültek jelenléte olyan eszkalációt von maga után, mint Koszovóban.

A félelem nem volt alaptalan, mivel az akkoriban még terrorista szervezetként nyilvántartott Koszovói Felszabadítási Hadsereg szervezkedni kezdett Macedónia területén is.

2000 végén a jugoszláv-macedón határon fekvő Tanusevci mellett albán fegyveresek megtámadták a macedón határőrséget, amely a nemzetközi közösséget is meglepte.

Az erőszak heteken belül elszabadult, amikor 2001. január 22-én, a Tetovo melletti Tearcéban albán lázadók lelőttek egy rendőrt, három másikat megsebesítettek.

A Macedóniai Albán Demokrata Párt élesen elítélte a támadást, mivel szerinte teljesen ellentétes a fegyveres erőszak az albán kisebbség érdekeivel.

Bár valószínűleg a felkelés kezdeményezője és irányítója a Koszovói Felszabadítási Hadsereg, ennek szárnya alatt viszont egy macedóniai csoport, a Nemzeti Felszabadítási Hadsereg jött létre, amely rendre vállalta a támadásokért a felelősséget.

A macedón tisztviselők ekkor bírálni kezdték a NATO-t, hogy nem akadályozza meg a koszovói albán ellenállók beütését Macedóniába.

A macedón különleges rendőri erőknek egy hónapba telt a határon és Tetovo környékén levő albán hadállások felszámolása.

A NATO és KFOR egységek márciustól kezdtek beavatkozni a konfliktusba azzal, hogy megpróbálták elvágni a lázadók utánpótlását, amely főleg Koszovó felől érkezett. A főleg németekből álló katonai egységek drónokkal pásztázták a területet, ahol pedig a hegyi terep nehezítette az ellenőrzést, ott szárazföldi és páncélozott járműveket is bevetettek.

A KFOR és a macedón Tanusevcit közösen foglalták vissza a lázadóktól. A határforgalom ellenőrzésében az Amerikai Egyesült Államok erői is részt vettek.

A Tetovo környéki hadműveletek

A macedóniai háború fő súlypontja a Tetovo környéki harcokban volt. A Felszabadítási Hadsereg és a Koszovói Felszabadítási Hadsereg a környező hegyekben, erős állásokból, komoly fegyverzettel harcolt a macedón katonai és rendőri erők ellen. A terep nagyon kedvezőnek bizonyult a gerillahadviseléshez, amelyben a koszovói lázadóknak már tapasztalatuk volt.

Az események egyik tisztázatlan momentuma március 22-én történt, amikor a hatóságok Tetovóban lelőttek egy albán apát és fiát, mert azt hitték kézigránátos támadást akarnak végrehajtani, de más szemtanúk és fényképek alapján nem volt náluk robbanóeszköz.

A lazadóknak közben sikerült bevenniük Tetovo óvárosát, mígnem hosszabb összecsapás után a rendőrség különleges erői kiverték őket a középkori várból, visszakényszerítve őket a hegyekbe.

A tetovói csatát követően a kormány ultimátumot intézet a lázadók felé, hogy tegyék le a fegyvert. A Nemzeti Felszabadítási Hadsereg visszautasította a felszólítást, bár a maga részéről egyoldalú fegyverszünetet hirdetett és felszólított a párbeszédre. Borisz Trajkovszki elnök kijelentette, hogy el kell hárítani elsőként a terrorveszélyt, viszont beleegyezett abba, hogy a legitim albán pártokkal tárgyalásokba kezdjen. Ljubcso Georgievszki miniszterelnök televíziós beszédében kimondta, hogy a kormány nem hajlandó terroristákkal tárgyalni, sőt elmarasztalta a NATO-t és a KFOR-t, mert nem lépett fel következetesebben, sőt segíti az „új tálibok” Európába való bejutását, lehetővé teszi az albán szélsőségesek Koszovón túli tevékenységét is.

A macedón erők ellentámadása

A kormány március 18-án általános mozgósításra adott parancsot egy nagyobb ellentámadásra előkészülve, hogy az albán lázadókat kifüstöljék a Tetovo környéki hegyvidékről.

Az általános ellentámadás március 25-én kezdődött meg az albán hadállások ellen Tetovo mellett, a városra néző hegyoldalakon. Egy Gajre nevű település mellett szabályos, nyílt ütközet alakult ki, amelyben a lázadók igen kemény ellenállást fejtettek ki a macedón hadsereg tankokkal is felszerelt egységei ellen. Kora délutánra Gajrét bevették, ahogy a közeli Sipkovicát is, ám Lavcénál a lázadók még keményebb ellenállást tanúsítottak.

A macedón hadsereg március 26-án, jóllehet óvatosan, de folytatta az ellentámadást és megszilárdította helyzetét a lázadók által korábban elfoglalt falvakban. A tüzérségi és gyalogsági tűz hatására a lázadók feladták a pozícióikat és a koszovói határon fekvő hegyekbe húzódtak vissza.

Március 28-án indult a macedón ellentámadás második szakasza, amelynek célja a lázadók kiszorítása volt a Tetovo, Tanusevci és Szkopje között elterülő régióból. Itt négy faluban támadták meg a lázadók hadállásait: Breszt, Gosincse, Malino Malo és Gracsani. A macedón hadsereg és rendőrség itt sikerrel járt, s Koszovóba üldözte a lázadó fegyvereseket.

Március 31-én bejelentették a hadműveletek végét. Arról, hogy mekkora veszteséget szenvedtek a felek ellentmondásosak a források.

A tetovói hadműveletek azonban korántsem jelentették a háború végét, sőt a harcok egy hónappal később újrakezdődtek.

A folytatás

A rövidke, egyhónapos béke alatt a kormány tárgyalásokba kezdett a reformokat illetően az albán vezetőkkel. Ez idő alatt a Koszovói Felszabadítási Hadsereg és a Nemzeti Felszabadítási hadsereg újjá szervezte az erőit és április végén visszatértek macedón területre. Április 28-án, az albán határ mellett fekvő Vejcében a lázadók megtámadtak és megöltek 8 macedón rendőrt. Macedón vélemények szerint a támadást koszovóiak követték el.

Az esetet követően Trajkovszki kijelentette, hogy a fegyveresek, akik ellen harcolnak nem lázadók, hanem terroristák.

Macedóniában olyan nagy lett a felzúdulás, hogy albánellenes pogromok törtek ki Bitolában, Szkopjéban és Veleszben: számos albán nemzetiségűt megtámadtak, s albán tulajdonú üzleteket dúltak fel és romboltak le.

A macedón kormány az események miatt rendkívüli állapot bevezetését fontolgatta, míg az Amerikai Egyesült Államok óva intette ettől a macedón vezetést.

Harcok Kumanovo mellett

Az albánok május elején északról megint betört Macedóniába, és Kumanovo környékén alakított ki pozíciókat. A fegyveresek többségét koszovóiak alkották, ahogy vezérük Fadil Nimani is koszovói volt.

Május 3-án Vakszincéban a koszovóiak rajtaütöttek három járőröző katonán: kettőt megöltek, egyet foglyul ejtettek, a falut pedig felszabadított területté nyilvánították.

A macedón erők gyors döntést hoztak arról, hogy Kumanovóból minél hamarabb kiszorítsák a Koszovói Felszabadítási Hadsereget, de előtte felszólították a helyieket a terület elhagyására. A macedón hadsereg vezetése szerint a lázadók ugyanis élőpajzsként használnak civileket.

A következő napokban a macedón hadsereg ágyúzta az albán hadállásokat, majd ezt követte a gyalogság és a rendőrség támadása, amely módszeresen felszámolta az ellenség fészkeit és fegyverraktárjait.

A legsúlyosabb összecsapások május 8-án Szlupcsane mellett zajlottak, ahonnét Vakszince felé kényszerítették visszavonulásra a koszovói gerillákat, mialatt a macedón helikopterek súlyos veszteségeket okoztak nekik. További húsz albán hadállást is sikerült megsemmisíteni Lojane bányászfalunál.

További több mint két hétnek kellett eltelnie, hogy a macedón hadsereg általános hadműveletekbe kezdjen Kumanovónál: a május 25-én kezdődő ütközet véres volt, mivel házról-házra folyó harcokat kellett vívni Vakszincéban és Lojanéban. Ezekben a harcokban bevetették a Tigrisek nevű különleges rendőri osztagot, amit a gerillák ellen képeztek ki. A két települést május 26-án foglalták vissza a koszovóiaktól. A harcban elesett a gerillák vezére, Fadil Nimani is.

Ezt követően a macedón csapatok folytatták az előre nyomulásukat Szkopjétől északkeletre, Szlupcsane és Matejcse felé. A koszovói gerillákat sorra legyőzték. A Matejcséba történt bevonulás során a rendőrség rengeteg fegyvert talált a házakban, sőt egy földalatti alagútrendszert is, ami több épület között biztosított kapcsolatot. A Koszovói Felszabadítási Hadsereg megpróbált ellentámadást indítani Otlja, Orizare és Szlupcsane visszafoglalására, ahol még rakétákat is bevetettek a macedón hadsereg ellen.

A következő két napban még folytatódtak a harcok a koszovóiak és a macedónok között. Közben hírek érkeztek, hogy Tetovo környékén is kiújultak a harcok az albán lázadókkal.

Június 8-án Lipkovo mellett folytatott sikeres ellentámadást a macedón hadsereg, mivel a lázadók lezárták az ottani víztározó szelepjeit és elvágták Kumanovo vízellátását. A víztározó visszafoglalása után a Felszabadítási Hadsereg erői a faluba szorultak vissza.

Ezt követően Lipkovóban válságos helyzet alakult ki, mert a Nemzeti Felszabadítási Hadsereg lázadói nem engedték a település evakuálását. A humanitárius válság elkerülését az EBESZ által tető alá hozott tűzszünettel sikerült elkerülni.

A tűzszünet csupán csak órákig állt fenn, ugyanis a lázadók Tetovo környékén megtámadtak egy rendőri járművet, Matejcséban felgyújtottak egy ortodox keresztény templomot és több macedón nemzetiségű házát is.

Június 13-án a lázadók stratégiai sikert értek el azzal, hogy újabb frontot nyitottak Aracsinovóban, Szkopje mellett, ezzel elvonták a macedón erők figyelmét Kumanovótól. Emiatt még legalább egy hónapba telt, mire a macedón katonai és rendőri erők megtisztíthatták Kumanovo környékét az albán lázadóktól és a koszovói gerilláktól. Az elszenvedett veszteségekről szóló hírek mindvégig ellentmondásosak voltak.

Az aracsinovói válsághelyzet

Az aracsinovói front kialakulása nehéz helyzetet idézett elő a macedón erők számára, mivel erről a pontról a lázadók könnyen tűz alá vehették Szkopjét. A lázadó erők vezetője, Dzsezair Sakiri fenyegetőzött is, hogy erői készek lőni a parlamentet és más kormányzati épületeket.

Válaszul a macedón hadsereg és rendőrség igen erőteljes ellentámadásba kezdte, hogy kisöpörje Aracsinovóból az albánokat. Az akció, mely jelentős légi- és harckocsitámogatás mellett folyt, gyorsan haladt, s a Nemzeti Felszabadítási Hadsereg lázadóit vagy három oldalról kerítették be. Akcióban mintegy 20 ezer macedón katona vett részt. A három napig tartó harcokban a macedónok Aracsinovo kétharmadát foglalták el, mire az albánok tűzszünetet kértek és Lipkovóba evakuálták erőiket. A macedón fél részéről többen sérelmezték, hogy a lázadók szabadon távozhattak, ráadásul a NATO, EBESZ és az Európai Unió katonai missziójának felügyelete alatt. A lépés ellen Szkopjéban tömegtüntetés kezdődött a parlament előtt, ami végül zavargássá fajult.

Az EBESZ és a NATO nyomás alá helyezte a macedón kormányt és az albán lázadókat, hogy szüntessék be az ellenségeskedést, így általános tűzszünet lépett érvénybe, amit a macedón hadsereg főparancsnoka, Pande Petrovszki és a rendőrségi vezető, Riszto Galevszki írta alá. A Nemzeti Felszabadítási Hadsereg részéről a koszovói Prizrenben történt meg a tűzszünet aláírása.

Az egyezmény értelmében Tetovótól Jacsincéig, valamint a koszovói határtól délre demilitarizált övezetet alakítottak ki, ahonnan a korábban ellenőrzött településekről a macedón hadsereg kivonult, s csupán meghatározott számú rendőri egységek maradtak a területen.

A tűzszüneti megállapodás egy 3000 fős NATO békefenntartó egység bevonultatását is előirányozta negyvenöt napra, amelynek feladata a Nemzeti Felszabadítási Hadsereg gerilláinak lefegyverzése lett volna.

Az albán félre rendre megszegte a fegyvernyugvást, és főleg Tetovo környékén hajtotta végre támadásait a macedón biztonsági erők ellen, ugyanakkor több támadást művelt Kumanovóban és Szkopjéban is. A macedónok nagyjából esetek felében viszonozták a tüzet a támadásokra. A lázadók több mint 80 macedón civilt is elraboltak, s közülük csak hatvanegy személyt engedtek szabadon.

A lázadók kihasználták, hogy a NATO a tűzszünettel lehetővé tette albán civil menekültek visszatérését Tetovóba és környékére, így a közöttük megbúvó gerillák is újból hadállásokat foglalhattak el a város térségében.

Július 7-én Tetovo ellen tüzérségi támadásba kezdett a Nemzeti Felszabadítási hadsereg. A városban célzottan támadták a rendőrség ellenőrzőpontjait, egy bevásárlóközpontot és egy stadiont, míg Gyermo és Poroj falvak felől gránátokkal és gépfegyverekkel lőttek a városra. A macedón rendőrség jelentős hátrányban volt fegyverzetét tekintve, s minden lehetséges lőfegyverrel viszonozta a tüzet.

Néhány nap múlva az albán fegyveresek behatoltak a macedón lakosú Brezno és Varvara falvakba, valamint hadállásokat vettek fel Leszok környékén is. Ezt követően macedón rendőrállomásokat vettek tűz alá, de a macedónok nem válaszoltak a támadásra. A macedón fél igyekezett tiszteletben tartani a tűzszüneti egyezményt, s az EBESZ-hez, valamint az Európai Unióhoz fordult azon kéréssel, hogy fékezzék meg a lázadókat. Eközben a Nemzeti Felszabadítási Hadsereg folytatta a pozíciói megerősítését Tetovo környékén.

Leszokban a macedón civil lakosság az albán gerillák elleni védekezés végett milíciát szervezett és szembe szállt a Nemzeti Felszabadítási Hadsereggel. A Tetovo környéki macedón lakosság közben nyíltan követeltek a kormánytól, hogy vesse be a hadsereget és űzze el a lázadókat, mert azok etnikai tisztogatást végeznek a településeiken és számos embernek kellett elmenekülnie Szetole, Otunje, Jadoarce, Brezno, Varvara és Jelosnik településekről. A fegyverszüneti egyezményt károsnak ítélték, mivel a macedón lakosságnak származik belőle gondja.

Július közepétől tovább szerveződött a macedón polgári lakosság ellenállása: Drenovecban, Tetovo egyik külvárosában a milíciák maguk vettek fel hadállást, amikor az albán gerillák bevonultak a városba. Petrovszki tábornok szintén kiadta a tűzparancsot, amennyiben a lázadók a macedón erők állásait 200 méteren belül megközelítenék.

Július 21-én NATO jelzésű helikopterek Koszovó felől beléptek Macedónia légterébe és konténereket dobtak le Brodec közelében, Tetovo mellett. A macedón védelmi minisztérium választ követelt a NATO-tól, amely tagadta, hogy a rakomány az albán gerilláknak érkezett volna; a ledobott rakomány a KFOR számára érkezett.

Július 22-én az albán lázadók nagyerejű támadásba fogtak Tetovo mellett és a városban. A támadásra a rendőrség fegyverrel válaszolt, ami heves harcok kirobbanását okozta. A gerillák fokozatosan kerültek fölénybe, tekintettel a rendőrség fegyverzetbeli hátrányára. A védelmi minisztérium viszont felszólítással élt a lázadók felé a fegyvernyugvás betartására, ellenkező esetben teljeskörű támadással kell szembenézniük.

A lázadók folytatták a harcot, amelyek már a koszovói határ környékére is átterjedtek, ahol rátámadtak a macedón hadsereg állásaira. Válaszul a macedón hadsereg is támadásba kezdett és tűz alá vette a felszabadítási hadsereg hadállásait a Tetovo melletti falvakban. A lázadók állásainak felderítésére repülőgépeket is bevetettek.

A kibontakozó harc a háború eddig legsúlyosabb összecsapásait eredményezte. A rendőrség erőinek sikerült kivernie a lázadókat Tetovo központjából, valamint Dernovec, Poroj és Sztrmno területéről.

A Tetovo környékén zajló offenzívákban is képviseltették magukat a koszovói gerillák. A lázadók parancsnoka, Rahim Bekiri, a Tetovo elleni újabb támadás felelőse, maga is koszovói volt. Az összecsapásokban súlyosan megsérült, majd később meghalt egy pristinai kórházban.

A Tetovóért folytatott csata július 24-én zárult le. Az albán lázadók a város egy részét ugyan megtartották, de ettől fogva az elfoglalt pozíciók nem változtak. Bár ezt követően gyakran történtek apróbb incidensek, de a lázadó erők csak augusztus 7-én tettek kísérletet a város újbóli elfoglalására, ám a rendőrség különleges erői visszaűzték őket a korábbi pozícióikba.

A harcok elhúzódása

Az albán lázadók a fegyverszünetet teljesen megszegve megszállták a korábban demilitarizált Tetovo és Jacsince közti területet, ahol etnikai tisztogatásokat is műveltek a macedón nemzetiségű lakosság körében.