Maurice Duruflé (Louviers, 1902.
január 11. – Louveciennes, 1986. június 16.) francia orgonaművész és zeneszerző.
Maurice Duruflé | |
Maurice Duruflé, 1962 körül | |
Életrajzi adatok | |
Született | 1902. január 11. Louviers, Franciaország |
Származás | francia |
Állampolgársága | francia |
Elhunyt | 1986. június 16. (84 évesen) Louveciennes, Franciaország |
Családja | |
Házastárs | Lucette Bousquet Marie-Madeleine Chevalier |
Pályafutás | |
Tevékenység | orgonaművész, zeneszerző |
Műfajok | orgonaművek zenekari művek |
Hangszer | orgona |
Híres művei | Requiem op. 9 |
Díjak | Grand Prix du Disque |
IPI névazonosító | 00008911001 |
A Wikimédia Commons tartalmaz Maurice Duruflé témájú médiaállományokat. |
Gyermekként, 1912-ben a Maîtrise Saint-Evode de la cathédrale de Rouen-t látogatta, kóruséneklést, zongorát és orgonát tanuljon (Jules Haelling-nél). 1918-ban Párizsba utazott, hogy orgonatanulását Charles Tournemire-nél folytassa. 18 évesen a Párizsi Konzervatórium növendéke lett, ahol Paul Dukas-től tanult zeneszerzést, orgonálni pedig Eugène Gigout-tól, azonban Louis Vierne-től is vett magánleckéket. Nem tudni miért, később komoly vitába keveredett Gigout-val, de élete vége felé így jellemezte: „kitűnő ember, ez minden.”
1922 és 1928 között több díjat kapott zeneszerzésből, zongorakíséretből, összhangzattanból és orgonálásból. 1927-ben Louis Vierne asszisztense lett a párizsi Notre-Dame székesegyházban. Vierne nagyon szerette volna, hogy Duruflé legyen az utódja, de a hatóságok nem voltak jó viszonyban Vierne-nel, és halála után Léonce de Saint-Martin-t nevezték ki a helyére, egy képzett, de nem elsőrangú orgonistát. Egyébként, Duruflé volt ott Vierne mellett a katedrális orgonájának játszóasztalánál, amikor a mestere hirtelen meghalt, 1750. előadása közben.
1929-ben elnyerte az „Amis de l'orgue” (Az orgona barátai) díját orgonajátékáért és improvizálásáért, és megkapta a párizsi Saint-Étienne-du-Mont-templom kinevezett orgonistai posztját. 1936-ban megkapta a Prix Blumenthal-t (Blumenthal-díj).
A nevéhez fűződik Poulenc Concerto pour orgue-jának (Orgonaverseny) premierje, Roger Désormière vezényletével, 1939 júniusában, tanácsokkal is ellátta Poulencet, elsősorban az orgona szólam regisztrálásának tekintetében. 1942-től Marcel Dupré-t segítette a Párizsi Konzervatórium orgona tanszékén, ahol a tanítványa volt az orgonista-zeneszerző André Jorrand. 1943-tól 1970-ig a konzervatórium összhangzattan professzoraként tevékenykedett.
Fuvolára, brácsára és zongorára írt darabját (Prélude, Récitatif et Variations – Prelűd, recitativo és változatok, op. 3) Marcel Moyse, Maurice Vieux és Jean Doyen mutatta be.
1941-ben kezdte el írni leghíresebb művét, az op. 9 Requiem-et, kórusra, szólistákra, zenekarra és orgonára, miután a Vichy-kormány egy jelentős pénzdíjjal járó pályázatot írt ki zeneművek írására. A művet végül 1947-ben fejezte be, bemutatóján az orgonánál Paul Paray ült. A Requiem hasonlóságot mutat Fauré művével, de nagy hatással volt rá a gregorián ének és a reneszánsz zene is. Például: az Introit-Kyrie tétel bevezetőjének témáját Duarte Lobo művéből (Missa pro defunctis) vette kölcsön. Ezt a művét a komponista kétszer is átdolgozta, így manapság három verziója létezik: egy szimfonikus zenekari, egy kisebb együttesre hangszerelt és egy orgonás változat (amely egy obligát cselló szólamot tartalmaz a Pie Jesu tételben). Duruflé Cum Jubilo című miséje szintén e három változatban létezik.
Marcel Dupré orgona osztályában ismeretséget kötött a szintén orgonista Marie-Madeleine Chevalier-vel, aki helyettesítette őt egy hat hónapos amerikai koncert körútja alkalmából, majd 1947-ben az asszisztense lett a Saint-Étienne-du-Mont-ban. 1953-ban, 51 évesen feleségül vette, miután Lucette Bousquet-val 1932-ben kötött első házasságát az 1947-es polgári válást követően a Vatikán is semmisnek nyilvánította 1953. június 23-án. A házaspár igen sikeres orgona duót alkotott, sokat turnéztak együtt az 1960-as és a korai 1970-es években.
1975-ben befejezte előadói pályáját, mivel egy autóbalesetben súlyosan megsérült, és nem tudott kimozdulni otthonról. Utolsó publikált művét, a Notre-Père pour 4 voix mixtes-et (Mi Atyánk, 4 különböző fekvésű hangra, 1977), a feleségének ajánlotta.
Duruflé nagyon kritikus volt a saját kompozíciói tekintetében. Csak egy maroknyi művét publikálta, és kiadásuk után is gyakran módosított, javított a darabokon. Például az op. 5 Szvit Toccata tételének befejezése egészen más az utolsó változatban, mint az első kiadáskor volt. Vagy: a Fugue sur le nom d'A.L.A.I.N című kompozíció eredeti verziójában az egész darabon végighúzódó accelerando (gyorsítva) az előírás… Ennek a tökéletességre törekvésnek mindenesetre az az eredménye, hogy Duruflé szerzeményei, különösen az orgonaművei, szépen kicsiszoltak, és a mai napig kedvelt darabjai az orgonisták repertoárjának szerte a világban.
Ez a szócikk részben vagy egészben a Maurice Duruflé című francia Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
This article uses material from the Wikipedia Magyar article Maurice Duruflé, which is released under the Creative Commons Attribution-ShareAlike 3.0 license ("CC BY-SA 3.0"); additional terms may apply (view authors). A lap szövege CC BY-SA 4.0 alatt érhető el, ha nincs külön jelölve. Images, videos and audio are available under their respective licenses.
®Wikipedia is a registered trademark of the Wiki Foundation, Inc. Wiki Magyar (DUHOCTRUNGQUOC.VN) is an independent company and has no affiliation with Wiki Foundation.