Iii. Szelim Oszmán Szultán: Oszmán szultán

Szelim (Isztambul, 1761. december 24. – Isztambul, 1808. július 28.) oszmán szultán 1789-től és 1807-ig.

III. Szelim
Oszmán szultán
Uralkodási ideje
1789. április 7. – 1807. május 29.
Elődje	I. Abdul-Hamid
Utódja	IV. Musztafa
Életrajzi adatok
Uralkodóház	Oszmán-ház
Született	1761. december 24. Isztambul
Elhunyt	1808. július 28. (46 évesen) Isztambul
Nyughelye	Mustafa III Mausoleum
Édesapja	III. Musztafa
Édesanyja	Mihrisah szultána
Testvére(i)	Hatice szultána Emine szultána
Házastársa	Safizar Kadın unnamed senior consort of Selim III Zibifer Kadın Tabısafa Kadın Refet Kadın Nuruşems Kadın Hüsnümah Kadın
III. Szelim aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz III. Szelim témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Ifjúkora

Szelim 1761. december 24-én született Isztambulban III. Musztafa fiaként.

Trónra lépése

Szelim nagybátyja, I. Abdul-Hamid halála után, 1789-ben lépett a trónra. Nagyeszű és energikus ember volt, így sokat reméltek uralkodásától. Sok időt töltött a külföldiek társaságában és meg volt győződve a reformok szükségességéről a Birodalomban.^[forrás?]

Orosz–osztrák–török háború

A még előde által elkezdett orosz háború nem fejeződött be a trónváltással, bár a végéhez közeledett. A foksányi és rimniki véres ütközetek, Potemkin és Szuvorov diadalai, vagyis Bender és Iszmaila bevétele az oroszok javára döntötték el a háborút. II. József magyar király és utóda, II. Lipót, Anglia és a féltékeny Poroszország sürgetésére 1791-ben Szisztovóban békét kötött, ennek értelmében mindössze Orsova került osztrák–magyar kézre. Kétségtelen, a porosz befolyásnak tulajdonítható – a franciaországi forradalmi zavarokon kívül –, hogy II. Lipót követeléseit annyira mérsékelte, hogy Khocim és Bukovina kivételével (utóbbit még II. József szerezte meg) a többi elfoglalt részeket Havasalföld és Moldva területén visszaadta a szultánnak.

A békekötés II. Katalin orosz cárnőt is megegyezésre sarkallta: 1792-ben megkötötték a jászvásári békét, melynek eredményeként Ocsakov és a Dnyeper, a Bug és a Dnyeszter közötti vidék orosz kézre került. A megkötött 2 békeszerződések ilyen körülmények között valóságos sikereknek tűnhetett fel – a súlyosabb következményekre felkészült – törökök szemében.

Belső reformok, Pázván Oglu lázadása

Miután a külső békét biztosította, Szelim – több jóakarattal mint eréllyel – hozzálátott reformjai megvalósításához, amelyektől a birodalom politikai újjászületését remélte. Pénzügyi újításai mellett terjesztette a tanítást.^[forrás?] Egyik fő törekvése a régi jobbágyi viszonyok megszüntetésére irányult. A ráják (az iszlámra át nem tért keresztény lakosság) kiváltképpen érezték ezeknek a viszonyoknak a súlyát. A szultán reformjaival nem csak a ráják sorsán kívánta könnyíteni, hanem a földbirtok igazságosabb felosztásával a kincstár jövedelmét is szaporítani akarta. Amikor nyilvánosság elé kerültek a szultán tervei, óriási izgatottság terjedt el az európai tartományokban, ahol kiszolgált katonák nagyobb tömegekben együtt éltek. Pázván Oglu, egykori janicsár, most földbirtokos állott az elégedetlen és felizgatott tömegek élére. A mozgalom csakhamar már magát a szultánt és trónját fenyegette veszéllyel. A lázadók elfoglalták Vidint, legyőzték a megfékezésükre kiküldött fegyveres csapatokat: erre a megrémült porta alkudozni kezdett a felkelőkkel. Az egyezkedések eredményeként Szelim Pázván Oglut kinevezte vidini pasává.

Egyéb jelei a Birodalom bomlásának

A török birodalom egyéb részein is fölütötte fejét a lázadás. Dsáfer pasa Aleppóban lázadt fel és függetlennek nyilvánította magát. A mamelukok Egyiptomban kaptak vérszemet, és miután a Konstantinápolyból küldött kormányzót elűzték, mint egyenjogú hadviselő felek kezdtek a portával alkudozni.

Napóleon hadjárata

A franciaországi eseményekkel, és Bonaparte Napóleon törekvéseivel szemben az oszmán kormány következetesen semleges politikát követett, noha Anglia, Ausztria és Poroszország szüntelen ostromolták a szultánt, hogy csatlakozzék a koalícióhoz. Szelim csak akkor lépett ki a semlegességből, amikor Napóleon egyiptomi expedíciójával (1798–1799) a török világot maga ellen ingerelte. A szultán hadat üzent Bonaparténak, aki Szíriába indulva Jaffát ugyan bevette, de Akka előtt kudarcot vallott.

Az 1799-ben megalakult második koalicióban is részt vett a porta, és ekkor történt (1799), hogy a szövetséges orosz–török flotta közös erővel elfoglalta a Jón-szigeteket. 1801-ben a franciák Egyiptomból elvonultak és így a béke helyreállt.

Újabb reformkísérletei

A napóleoni háborúk befejezése után Szelim ismét nekilátott, hogy átalakítsa európai típusúvá hadseregét. Ennek keretében belekezdett a nizam-i-jedid csapatok létrehozásába. Ezek a hadtestek olyan szervezettek voltak, hogy ellen tudtak állni az európai tartományokban lázongó janicsároknak is. Ezen felbátorodva Szelim kiadott egy határozatot, amely szerint évente a janicsárok közül meghatározott számú embert kell átszervezni az új csapatokba. Válaszként Adrianopoliszban több mint 10 000 janicsár lázadt fel, amire a szultán abbahagyta ezt a reform-mozgalmat.^[forrás?]

Újabb orosz–török háború, Szelim trónfosztása

1806-ban kitört az újabb orosz-török háború, Szerbiában, Egyiptomban és a fejedelemségekben pedig ellentétek támadtak, amelyek csak károsak voltak a Birodalomra, és 1807-ben egy brit flotta jelent meg Konstantinápoly előtt, hogy kényszerítsék Szelimet Napóleon követének elbocsátására.

A szultán azonban Sebastiani nagykövet hatása alatt volt, és a flotta eredménytelenül kellett visszatérjen. A janicsárok még erre ismét egyszer fellázadtak:^[forrás?] mint mindig, most is a nép közé vegyültek, lázadást szítottak, ami hamarosan a forradalom jellegét öltötte magára. Egy fetvát mutattak fel a seikh ul-iszlámtól, amely szerint a szultán meghamisította az igazi vallást és újításai miatt érdemtelenné tette magát az uralkodásra. Ezzel Szelim sorsa megpecsételtetett: az ulemákkal szövetkezett janicsárok 1807 májusában a szultánt megfosztották trónjától, helyére pedig I. Abdul-Hamid fiát, IV. Musztafát ültették.

Halála

Szelim régi szokás szerint a trónról a börtönbe került. Az erősen reformpárti Musztafa Bajraktár pasa 40 000 főnyi hadsereget szedett össze és elindult Isztambul fele azzal a céllal, hogy a volt szultánt visszahelyezze a trónra. Azonban túl későn ért oda, a szultánt a szerájban megfojtották (1808. július 28.). Erre Musztafa Bajraktár és II. Mahmudot, az Oszmán család egyetlen túlélőjét emelte fel a trónra.^[forrás?]