Christian Johann Heinrich Heine (eredeti nevén Harry Heine, Düsseldorf, 1797.
december 13. – Párizs, 1856. február 17.) zsidó származású német romantikus költő, író, újságíró. Egyszerre mondják a romantika utolsó költőjének és a romantikát meghaladó realista és modern költőnek. Műveiben a német köznyelv irodalmivá vált. Újságíróként, tudósítóként tárcáinak, utazási élményeinek addig nem ismert irodalmi színt, elegáns légiességet adott, ezzel együtt pedig magának a német nyelvnek is. Kritikus, politikailag elkötelezett újságíróként, esszéistaként, szatirikusként, vitázóként egyaránt volt csodált és rettegett. Egyike a leggyakrabban fordított német nyelvű költőknek. Megítélése, s az életművéhez való viszony gyakran változott és változik a történelem folyamán, napjainkban is. A romantika jegyében született és általa modernné és egyedivé formált lírája és az egész Európa gondjait látó és elemző publicista és esszéista a nagy triász harmadik tagja: Johann Wolfgang von Goethe-vel és Friedrich Schillerrel alkotja a három klasszikus óriást a német nép irodalmában.
Heinrich Heine | |
Moritz Daniel Oppenheim festménye (1831) | |
Élete | |
Született | 1797. december 13. Düsseldorf |
Elhunyt | 1856. február 17. (58 évesen) Párizs |
Sírhely | Montmartre-i temető |
Nemzetiség | zsidó származású német |
Szülei | Samson Heine, Betty Heine |
Házastársa | Augustine Crescence Mirat |
Pályafutása | |
Jellemző műfaj(ok) | költészet, írás, újságírás |
Heinrich Heine aláírása | |
A Wikimédia Commons tartalmaz Heinrich Heine témájú médiaállományokat. |
Már első művével, a Dalok könyvével nagy sikere volt 1827-ben. Az irodalmi közönség kedvence lett. A szenvedések megéneklésében szinte a „német Byron” lép elénk. Kiemelkedőt alkotott a ballada műfajában is, a Gránátosok (Die Grenadiere) című művével. Heine gránátosainak történetét elsőként Schumann zenésítette meg a Marseillaise dallamának motívumaira épülő, s azt mintegy parodizáló muzsikájával. Belzácár (Belsazar) c. balladájában bibliai történetet dolgoz fel: a babiloni zsarnok önteltsége miatt kihívja maga ellen Jehova haragját, s e miatt alattvalóinak keze által pusztul el.
Szerelmi lírájában az a különleges, hogy a mindenki által ismert érzelmi szituációkat rögzíti a mindenki által ismert képekben és hangulatokban a mindennapi élet nyelvén és szókincsével. A gazdag heinei poézis minden szépségét egyesíti a Nem értem, a dal mit idéz fel… (Ich weiss nicht, was soll es bedeuten…) kezdetű, Loreley címen német népdallá vált Heine vers, ami olyannyira népszerű volt, hogy még a náci időkben is szerepelt a tankönyvekben, csak úgy tüntették fel, hogy alkotója ismeretlen. A vers alapja a gyönyörű, sziklás rajnai tájhoz kötődő német népi legenda, mely szerint egy Rajna menti sziklán ülő gyönyörű leány (szirén) okozza a hajósok vesztét:
„ | Végül ladikot s ladikost a mélységbe nyel – ugye? – az ár… | ” |
Heine a tengert is másképpen hódította meg lírája számára, mint elődei, a tengert nem mint természeti jelenséget emeli be, hanem a maga végtelenségében, kimeríthetetlen változékonyságában kapcsolatba hozza az emberi lélekkel, az emberi kedélyvilág sokszínűségével. Idézzük a A hajótörött c. vers néhány sorát Mészöly Dezső fordításában:
„ | Hullámok, sirályok, hallgassatok! Oda már minden: boldogság, remények, | ” |
Heine 1831-től 1856-ban bekövetkezett haláláig emigrációban él, s gyötri a honvágy, de verseiben a saját érzésen is képes ironizálni, mint mindenen, több oldalról is megvilágításba kerül ugyanaz az érzés. Később már feltör a zokogás, a magány, Párizs nem tudja pótolni a távoli hazáért, olvashatjuk erről vallomását az Éjszakai gondolatok (Nachtgedanken) c. versben.
Heine dalai, balladái, legendái új hangot képviselnek a német romantika történetében, Napóleon kultusza ellentétes a kortárs német gondolkodással, a középkor-kultusszal, a vallás felé való fordulással, a nemzeti irodalomra korlátozódó költészetelképzeléssel. Nyitott a világra, nem politizál közvetlenül, de a szabad gondolkodás híve. Az aggodalom és a remény egyszerre benne van költészetében, egyik legismertebb, A sziléziai takácsok (=Die schlesischen Weber, 1844) című versében mutatkozik meg legközvetlenebbül. Miközben a takácsok kórusa Germánia szemfedelét szövi, reménykedik is a jövőben. Heine dalait sok híres költő, író lefordította, témáit újra feldolgozták, köztük Petőfi, Lermontov, Babits Mihály, Szabó Lőrinc.
Heine lírája termékenyítőleg hatott a német romantikus zenére, verseinek legnevesebb megzenésítői közt van Schubert, Schumann, Mendelssohn-Bartholdy, Liszt Ferenc. Heine Tännhäuser c. történelmi románca Richard Wagner számára lett operatéma. A költői-zenei romantika utóéletében később szerepet játszott a francia sanzon is.
Heine prózájában is újat hozott, útirajzai nemcsak a művészeti emlékeket, a másságot veszik számba, hanem a tárca, a publicisztika irányába is mutatnak. Középpontba kerül nála a hétköznapi élet, s annak visszásságai, helyenként gunyoros, csipkelődő megjegyzéseket tesz. Heine útirajzai hatással voltak Petőfi hasonló jellegű prózai írásaira.
A Wikimédia Commons tartalmaz Heinrich Heine témájú médiaállományokat. |
A magyar Wikidézet további idézeteket tartalmaz Heinrich Heine témában. |
A magyar Wikiforrás további forrásokat tartalmaz Heinrich Heine témában. |
This article uses material from the Wikipedia Magyar article Heinrich Heine, which is released under the Creative Commons Attribution-ShareAlike 3.0 license ("CC BY-SA 3.0"); additional terms may apply (view authors). A lap szövege CC BY-SA 4.0 alatt érhető el, ha nincs külön jelölve. Images, videos and audio are available under their respective licenses.
®Wikipedia is a registered trademark of the Wiki Foundation, Inc. Wiki Magyar (DUHOCTRUNGQUOC.VN) is an independent company and has no affiliation with Wiki Foundation.