Diego Velázquez: Spanyol barokk festő

június 6. – Madrid, Spanyolország, 1660. augusztus 6.), spanyol festőművész, IV. Fülöp spanyol király udvari festője, a Santiago-rend lovagja.

Diego Velázquez
Önarckép 1650 körül
Született	1599. június 6. (megkeresztelkedése) Sevilla, Spanyolország
Meghalt	1660. augusztus 6. (61 évesen) Madrid, Spanyolország
Nemzetisége	spanyol
Stílusa	barokk
Mestere(i)	Francisco de Herrera, Francisco Pacheco
Aki hatott rá	Tiziano Vecellio, Peter Paul Rubens
Aki(k)re hatott	Francisco de Goya, Édouard Manet, Pablo Picasso, Salvador Dalí Francis Bacon
Diego Velázquez aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Diego Velázquez témájú médiaállományokat.

Francisco Herrera el Viejo, majd Francisco Pacheco del Río tanítványa (és utóbb veje) volt. Első, sevillai korszakát népies zsánerképek (bodegones) jellemzik, amelyek festési módja, sötét árnyékaikkal, a megvilágítás erős ellentéteivel, a népies típusok éles jellemzésével, a csendéletszerű részletek szeretetével közvetve Caravaggióra emlékeztet. E máris erős realizmussal és hatalmas festői tudással kitüntetett csoport mesterművei: A vén szakácsnő (Richmond, Cook-gyűjtemény), A vízhordó (London, Apsley House), Étkező parasztok (Budapest, Szépművészeti Múzeum).

Kezdő stílusa - zsánerképek
Az idős szakácsnő tojást süt (1618) National Gallery of Scotland	Sevillai vízárus (1620) Apsley House, London	Étkező parasztok (1620) Szépművészeti Múzeum (Budapest)

 

1622-ben látogatott el először Madridba, amelynek műkincsei, főleg Tiziano Vecellio művei nagy hatást gyakoroltak rá, a következő évben IV. Fülöp király szolgálatába szegődött. Ekkor kezdődött élete végéig tartó képmásfestő tevékenysége, amely a királyi családról, az udvarhoz tartozókról, a spanyol szellemi arisztokráciáról páratlan arcképcsarnokot eredményezett. Spanyol tradíciókból kiindulva, de Tiziano, majd Peter Paul Rubens hatása alatt is Velázquez fejlődése a képmások e végtelen sorában tükröződik vissza, míg időnként egy-egy más tárgyú festménye jelzi a megtett utat. Az első képmásokban erős plasztika, mély árnyékok uralkodnak és a Bacchus és az ivók (Los Borrachos) híres képe is (Madrid, Prado) a fiatalkori zsánerképek pompás továbbfejlesztését jelenti.

Római útja

 

1629–31 között Rómában tartózkodott. Ott festette meg Vulcanus műhelye című képét (Prado), amely rendkívüli festői finomodásról tanúskodik, itt keletkezett két tájképi tanulmánya, amelyek a maguk fénytől áthatott frissességükkel egészen új törekvésekről adnak számot.

Hazatérése után két évtizeden át ki sem mozdult Madridból. Az ekkor keletkezett képmások hosszú sorából kiemelkednek III. Fülöp, Ferdinánd bíboros-infáns és a kis Don Baltasar infáns vadászképei, a király, a kis infáns és Olivarez herceg lovas képei, a királyi udvarhoz tartozó hölgyek, törpék, komédiások, udvari bolondok képei (túlnyomórészt a Pradóban). Hatalmas léptekkel haladt festői fejlődése. Az alakok mind tökéletesebben olvadnak egybe a szabad térrel, a plasztikai mintázás mindinkább elenyészik és színek visszaadásának ad helyet.

 

Fejedelmi alakjai felülmúlhatatlanul komolyak, előkelők a maguk szenvtelenségében, a törpék stb. képeit rendíthetetlen tárgyilagosság jellemzi. E kornak nagy, reprezentatív alkotása a Breda átadását ábrázoló hatalmas kép (1639–41 (Prado), a kép ekonómiájában nagy szerepet játszó lándzsákról Las Lanzasnak nevezve) – Velázquez második itáliai tartózkodása az 1649–51 évekre esik. Rómában festette meg X. Ince pápa képmását (Róma, Doria-képtár), amely a színfoltok szabad felrakásával, a minden rikító eszközt kerülő jellemzés mélységével a arcképfestés legnagyszerűbb remekei közé tartozik. Velázquez utolsó évtizede a tökéletesség legmagasabb fokának elérését jelzi. Képmásai – kivált a gyermekképmások a csodálatosan gazdag ruhákban – a festői tudás netovábbjai.

 

Művei mind színesebbekké, szabadabbakká, festőiebbekké váltak. Két nagy festmény jelzi Velázquez utolsó korszakát: A szőnyegszövő nők (Las Hilanderas) és Az udvarhölgyek (Las Meninas). Itt is, ott is, a belső térben elhelyezett alakoknak a környezettel való tökéletes együtthatása a fény érvényre juttatása a legtökéletesebb festőmesterség. Igazi jelentőségét a 19. század második felében ismerték fel, amikor a természet tisztán festői ábrázolására irányuló törekvések (impresszionizmus) rokonok voltak az övéivel, és az ő művészetéből indultak ki (Édouard Manet). Velázquez dicsősége felülmúlta az akadémikus festés korában bálványozott Murillóét. Művészetén és művészettörténeti jelentőségén mit sem változtat, ha a modern művészi törekvések továbbfejlődésével a spanyol festészet történetének más nagy alakjai léptek előtérbe: Goya vagy El Greco.

 

• Stirling: Velazquez and his works (London, 1855)
• Curtis: Velazquez and Murillo (London és New-York 1883)
• Justi klasszikus műve: Diego Velazquez und sein Jahrhundert (Bonn, 1888, 2. kiad. 1903)
• Stevenson: The Art of Velazquez (London, 1895)
• Beruete: Velazquez (Párizs, 1898)
• Lafond (Párizs, 1906); Baldry: Velazquez (New York, 1908)
• Calvert és Hartley: Velazquez (London, 1908)
• Gensel: Velazquez (2. kiad. Berlin, 1908)
• Passuth László: A harmadik udvarmester (történelmi regény, 1. kiad. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1962)

• Diego Velázquez festményei – TerminArtors.com
• Diego Velázquez festményei a Pradóban (angolul) Archiválva 2009. március 24-i dátummal a Wayback Machine-ben

• Nagypéntek
• Arakhné
• Luis de Góngora y Argote
• Mária Anna spanyol infánsnő
• Habsburg Mária Anna spanyol királyné
• Barokk