A Mezőgazdaság Kialakulása

10 000 évvel ezelőtt indult. A nemzetgazdaság e fontos ága a termőföld hasznosítása útján állítja elő termékeit, melyek nyersen vagy feldolgozva kerülnek emberi fogyasztásra, illetve termelő felhasználásra. A mezőgazdasági termelés nagyságát és irányát nagyban befolyásolja a talaj és az éghajlat. Tágabb értelemben a mezőgazdaság fogalomkörébe sorolják még a halászatot és az erdészetet is. A halászattal, vadászattal, gyűjtögetéssel szemben a mezőgazdaság már célirányos, tudatos termelési tevékenység, ami eleinte csak kiegészítette a természetből nyert táplálékokat. Később aztán a természetes vegetáció megritkításával, gumós és lágyszárú növényi részek ültetésével jutottak terméshez. Több növényfaj termesztésbe vonása, valamint az állatfajok háziasítása jelentette az első nagy előrelépést.

Megjelenése óta az ember vadászatból, halászatból és gyűjtögetésből élt. Az emberiség élettere az őskőkor végén majdnem az egész, vegetációval takart földkerekségre kiterjedt, kivéve a zord sarkvidéki területet és a Csendes-óceán egyes szigeteit. A földművelés korszaka a jégkorszakbeli eljegesedés, lehűlés miatt nem egy időben kezdődött meg az egész Földön, hanem egymáshoz képest eltolódva. A jég elolvadása, a paleolitikum vége évezredeken át tartott. Miután ez a peremvidéken 10 000 körül kezdődött el, a jégtakaró csak 2000 évvel később vonult vissza Közép- és Észak-Európáig. 6000 körül Skandinávia teljesen jégmentes volt. A jégpáncél olvadása miatt megemelkedett a tengerszint. A jégkorszak állatai, például a szibériai és észak-amerikai mamutok kihaltak, a rénszarvasok észak felé vándoroltak, a lovak, bölények megritkultak.

 

A fátlan tundra határa szintén észak felé tolódott, ezt előbb tűlevelű, később pedig lombos erdők követték. Ennek megfelelően a neolit forradalom törzsterülete a Közel-Keleten, Mezopotámiában, Egyiptomban és a Földközi-tenger medencéjének keleti részében volt. A földművelés először 8000 körül kezdődött meg a Közel-Keleten, a „termékeny félhold” területén, a Zagrosz- és Toros-hegység azon dombos nyúlványain, melyek félkörben a Tigris- és az Eufrátesz-síkság kettős folyamvidékét fogják át. Majdnem egyidejűleg alakult ki a mezei termények célirányos művelése egymástól függetlenül a világ legalább három másik tájékán: Kelet-Ázsiában, Mexikóban és Peruban is. A földművelés "megszületésének" helye, elterjedésének módja vitatott kérdés. A régészek egy része úgy véli, hogy a földművelés kialakulására több helyen egyidejűleg történt, így az ősi Európában, Törökországban, Mezopotámiában, Palesztinában és Egyiptomban.

A földművelés kialakulásának okát Gordon Childe brit tudós az utolsó jégkorszak után bekövetkezett drámai éghajlati változásokban jelölte meg, melyek oda vezettek, hogy a nagyobb embercsapatok egységesebben verődtek össze a még lakható, azaz nem kiszáradt és nem lepusztult vidékeken, így i.e. 4500 körül Egyiptomban, a Nílus völgyében. A lakosság összetömörülése és az élelmiszer szűkös volta kényszerítette volna az embereket a földművelésre. Más kutatók, így például Robert J. Braidwood, szerint azonban az éghajlati változások nem voltak oly mélyrehatóak. A földművelés Braidwood elméletében olyan kedvező területeken fejlődött ki, ahol az emberek, állatok és ehető növények régóta tartósan egymás mellett éltek. Az őskőkor emberei a törzsszövetségeken belül eljutottak szellemi és fizikai fejlődésük határáig. Vívmányaik közé számítottak széles körű ismereteik a szerszámok, fegyverek, szállás, ruházat és edények készítéséhez szükséges anyagokról. Ezek a lehetőségek és élelmiszerforrások változásával módosultak. A vadászat technikái szintén változtak. Az addig elejtett állatok, a mamut és a rénszarvas helyébe sok kisebb faj, őstulok, vaddisznó, szarvas, őz és jávorszarvas lépett. A vadászat során zsákmányolt állatok – melyek vándorlását nem kellett követni, mert ezek állandóan ugyanazon a területen tartózkodtak – sokfélék voltak, s ez megkövetelte, hogy pontos ismereteik legyenek az állatok viselkedéséről és a táj nyújtotta más táplálékokról. A vadászok és gyűjtögetők az élelemválaszték bővülésével egyre jobban megismerték közvetlen környezetüket, így egyre nagyobb kínálat állt rendelkezésükre a növényi és állati táplálékból. Az így specializálódott gyűjtögetők a gazdag táplálékforrással rendelkező területeken többé-kevésbé meg tudtak telepedni. Másrészt a felesleges élelmiszerek tárolása nagyobb edényeket igényelt, melyek csak nehezen voltak szállíthatók. A „termékeny félhold” területén nőtt egy szálas fűféle, a vadbúza, melynek magjai igen nagyok és könnyen learathatók voltak, s mely a nyugati világ legfontosabb kultúrnövénye lett. Így indult el a domesztikáció folyamata, azaz a vad forma átváltozása egy más jellegű, az emberi szükségletekhez alkalmazkodó kultúrformává ott, ahol a termékeny fűféle az egész területet beborító, zárt növényzetet alkotott. Ez a vadbúza olyan sűrűn nőtt, hogy abból – amint azt Jack R. Harlan növénykutató kísérletei bizonyították – puszta kézzel és még inkább kőkorszaki eszközökkel háromhetes érésidőn belül a történelem előtt idők gyűjtögető családja többet tudott learatni, mint amennyit egy évben felhasznált. A földművelés és az állattenyésztés kialakulása nagyon biztonságos táplálkozási lehetőségeket nyújtott. Egyenes következményként valóságos népességrobbanás következett be: a paleolitikum végén, úgy 30 000 évvel ezelőtt – jóllehet a Homo sapiens már megtalálható az egész Óvilágban, Ausztráliában és Amerikában – 6 millió ember élt a Földön. A neolitikumban, i.e. 8000 és 6000 között már mintegy 80 millió.

 

Az első, emberek által elvetett mezei termények különböző búza- és árpafajták voltak, így a kétsoros árpa és az egyszerű búza, illetve tönkebúza. A növények domesztikált formái egyértelműen különböznek a vad formától, a búza esetében olyannyira, hogy a megművelt növény az ember nélkül nem tudna tovább létezni. Ezek a táplálékforrásban bekövetkezett változások nem egy célirányos beavatkozástól függtek, hanem az alkalmazkodás és a nem tudatos kiválasztás folyamatától, ahogy azt az újkőkorszak gyűjtögetői végezték. A vadbúza rendelkezik azzal a természeti adottsággal, hogy az érett kalászok felbomlanak és a magok kihullanak. A hosszú toklászok révén az anyanövényből a magok messze hulltak, és a földet érést követően viszonylag szilárdan ültek a talajban. Valamennyi vadon növő fűfélének ez a tulajdonsága egyfajta „önültetési” folyamatot biztosít. Ami a természetben észszerű folyamat, az a vadbúza első gyűjtője számára hátrányt jelentett, mivel a magvak elhullása csökkentette a termést. Vagy éretlen gabonát kellett begyűjteni, vagy az érés idején nagy veszteségek keletkeztek.

De éppen ez a kellemetlen helyzet vezetett el a kultúrnövényhez. A domesztikáció a növény normálistól eltérő tulajdonságaira alapult. A genetikai hiányosságok miatt számos búzanövény nem tudta kalászait szétszórni és nem tudott szaporodni. Ezért az érés idején éppen ezekből a magokból nagyobb mennyiséget nyertek, mint a normálisokból. A betakarítás vége felé csak az elütő típusú növényeknek lehetett még magja. A termésből a faluba történő beszállításakor valószínűleg sok elveszett. A magok szerencsés körülmények között kedvező talajba hullottak, kivált hogy az első települések mindig vízlelőhelyek közelében és a dombos vidéken növő vad formáktól jelentős távolságra álltak. A következő évben kihajtó növények többségükben nem szóródó fajták voltak és a falu közelében nőttek, tehát előnyösen aratták le őket. Ennek a nem tudatos szelekciónak állandó ismétlődése végül egyre nagyobb és termékenyebb búzaföldek kialakulásához vezetett, a falu közelében. Hasonló változás ment végbe minden egyes nem maghullató növény esetében, melyeket az ember gyűjtött. A döntő lépés a valóságos földművelés felé azután az értékes magvak megőrzésével és tervszerű vetésével következett be.

Az első növény, melyet i.e. 4000 körül Kínában termesztettek, a köles volt. Vad formája a Sárga-folyó középső folyásánál egy erdő nélküli területen, de termékeny lösztalajon nőtt. Már 4000 körül termesztettek Észak-Kína falvaiban muhart. Maguk a falvak, így Pan-Po, meglehetősen nagyok voltak (kb. 600 lakos). A szokásos vesszőfonatú, agyagból vert falú épületeket gyűrű alakú árok védelmezte, és a számos éléstár igen fejlett mezőgazdaságra utal. Kína jelenleg legfontosabb kultúrnövényét, a rizst, melynek vad formája Dél-Kína szubtropikus éghajlata alatt nő, i.e. 3000 körül domesztikálták. Még korábban volt földművelés Délkelet-Ázsiában. Thaiföldön az i.e. 7000 körüli időtől domesztikált lóbabot és egy borsófajtát találtak. Rizstermesztéssel valószínűleg már egy évezreddel a kínai művelés előtt foglalkoztak.

Egy időben kezdődött el a földművelés Mexikóban és Peruban. Mexikó kedvező előfeltételek birtokában volt, mert itt a föld a legeltérőbb természeti feltételekkel rendelkezett, és a sokféle talajminőség az élvezhető vad növények ugyanolyan sokféleségét biztosította. Ezek azonban – nem úgy, mint a Közel-Keleten – nem borították el az egész földterületet, úgyhogy a megtelepedő életmód csak jóval később következett be. Közép-Amerika legfontosabb élelmiszernövénye, mely az indián maja és azték kultúrák alapja lett, a kukorica volt. A legrégibb leletek az i.e. 5200-3400 közötti időszakból származnak. Még korábban domesztikálták a tököt és a babot. A neolitikus földművelés legrégibb amerikai leletei a Mexikói-öböl barlangjaiban, a Rio Grande-től délre találhatók (kb. i.e. 7000). Peru magasan fekvő területén, amely gazdag vízben és vadban, feltehetően már i.e. 15 000 körül letelepültek vadászok és gyűjtögetők. A célirányos termesztés legrégebbi leletei kb. 5600-ra datálhatók. A csendes-óceáni partvidékek éghajlati sajátosságuknál fogva igen kellemetlen feltételeket nyújtottak a földművelésre; egyedül a tök tenyészett. A rendszeres termesztés ott csak 2500-ban következett el, miután a technikák és növények a felföldről a tengerpartra eljutottak.

A most már elegendő élelmiszerkínálat, a kevesebb vadászbaleset és különösen a gyermekgyilkosságok – mely a nomád életmódot folytató vadászok esetében túlélési szükségszerűség volt – visszaszorulása következtében jelentősen gyarapodott a népesség. Egy-egy település lakosainak száma csakhamar meghaladta táplálék lehetőségeit, úgyhogy egyes csoportok elvándoroltak, miután megfelelő vidéket találtak új falu alapítására. A földművelés döntően lendítette előre az emberi képességek fejlődését, és ezzel a civilizáció alapjává vált.

 

Hasonló módon folyt az állatok háziasítása, jóllehet itt az ember által végzett tudatos tevékenység nagyobb szerepet játszott. A tenyésztés bizonyos alapelveit az őskőkori emberek már ismerhették, mivel a legjobb állatokat nem ölték meg, hanem a fajfenntartás céljából életben tartották. Tökéletesített vadásztechnikák. Így egész csordáknak karámba terelése - ahol azokat könnyebben leölhették - vezetett végül is a házi állattartáshoz. Az első háziállat feltehetőleg a farkas volt, amiből még a neolitikum kezdete előtt lett a kutya, inkább a vadászati, mint táplálkozási célokból. A többi háziállatok – a kecske és a juh Perzsiában és Anatóliában i.e. 7000 körül – ezenfelül még azzal az előnnyel is rendelkeztek, hogy csordákban élő állatok voltak, tehát egy vezérállatot követtek. Az emberi szelekció a termékenyebb és engedelmesebb állatok javára fokozatosan pótolta a természetes kiválasztódást. A mai Iránban a Perzsa-öböltől északra Ali-Kos helységben talált leletek háziasított kecskékről és juhokról tanúskodnak az i.e. 6500 körüli időből. Mindkét állatot nemcsak vágóállatként, hanem gyapjuk és tejük miatt is tartották. A sertések, melyeket 6000 körül domesztikáltak, igényes táplálékuk miatt és annál a tulajdonságuknál fogva, hogy betegségterjesztők, kisebb szerepet játszottak. Inkább kultikus jelentőségük volt Közel-Kelet régióiban az őstulkoknak, mint a férfiasság és az erő jelképeinek. A domesztikáció során a növények és az állatok ugyanúgy alkalmazkodtak az emberekhez és céljaikhoz, mint az ember saját kultúrtermékeihez. A vadászat és a gyűjtögetők korát a mezei termények első termesztése követte. Az állattenyésztéssel a kevert mezőgazdaság korszaka, továbbá azt követően az emberi formációknak földművelőkre és állattenyésztőkre történő szétválása kezdődött meg, a mindenkori eltérő kulturális jellegzetességekkel. A paraszti kultúrák keretében fejlődtek ki azok a technikák és az emberi közösségek első struktúrái, melyek a korai magas kultúrákhoz vezettek. A mezőgazdaság fölöslegei lehetővé tették az egyes tevékenységek specializálódását, és a munkamegosztás olyan bonyolult feladatok megvalósítására nyújtott lehetőséget, melyekre egyes családok vagy vadászcsoportosulások nem lettek volna képesek, így például a mezőgazdaság intenzívebbé tétele öntözőberendezésekkel, védelmi berendezések építése és a papok és a harcosok különálló csoportjainak eltartása.

Gimbutas Marija

• Az emberiség krónikája. Szerk. Bodo Harenberg. Budapest: Officina Nova. 1990. ISBN 963-7835-60-1  
• Az első civilizációk: A kezdetektől i. e. 970-ig. Szerk. Sarkadi Péter. Ford. Várady Géza. Budapest: Új Ex Libris. 2000. = Larousse Világtörténet. ISBN 963-9031-61-5
• Az ókori Kelet. Usborne Képes világtörténelem. Park Könyvkiadó 1994.

• Növénytermesztés.lap.hu - linkgyűjtemény