Simon Van Der Meer: Holland fizikus

november 24. – Genf, 2011. március 4.) holland gyorsítófizikus volt, aki 1984-ben Carlo Rubbiával megosztott fizikai Nobel-díjat kapott a W- és Z-bozonok felfedezéséhez való hozzájárulásáért.

Simon van der Meer
Született	1925. november 24. Hága
Elhunyt	2011. március 4. (85 évesen) Genf
Állampolgársága	holland
Házastársa	Catharina M. Koopman
Foglalkozása	fizikus feltaláló
Iskolái	Delfti Műszaki Egyetem Christelijk Gymnasium Sorghvliet
Kitüntetései	az Amszterdami Egyetem díszdoktora a Genti Egyetem díszdoktora Gabor Medal and Prize (1982) fizikai Nobel-díj (1984)
Halál oka	rák
A Wikimédia Commons tartalmaz Simon van der Meer témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Szülei, Pieter van der Meer és Jetske Groeneveld, fríz származásúak voltak, három lánytestvérével együtt nevelték. Édesapja tanár volt, édesanyja tanárcsaládból származott, ezért gyermekeik oktatása elsőrendűen fontos volt számukra. 1943-ban érettségizett Hágában. Mivel a holland egyetemek ekkor a német megszállás miatt zárva voltak, 1945-ig a gimnázium humán szakjait látogatta, eközben növekvő érdeklődést mutatott a fizika és az elektronika iránt. 1945-től műszaki fizikát tanult a Delfti Műszaki Egyetemen. 1952-ben mérnöki diplomát kapott és a Philips kutató laboratóriumába ment dolgozni Eindhovenbe. 1956-ban Genfbe költözött, ahol 1990-es nyugdíjba vonulásáig a CERN-ben dolgozott.

1966-ban a svájci hegyekben síelve ismerkedett meg jövendő feleségével, Catharina M. Koopmannal, akivel 1967-ben megházasodtak. Két gyermekük született, Esther (1968) és Mathijs (1970).

A CERN-ben 1956-ban John Adams és C. A. Ramm vezetése alatt kezdett dolgozni az épülő Protonszinkrotron (PS) mellett, ahol kompenzált tekercseléssel és multipólusú korrekciós lencsékkel foglalkozott a PS és tápegységei számára. 1960-ban egy szeparált antiproton nyaláb mellett dolgozva javasolt egy új neutrínónyaláb-fókuszáló eszközt („horn”). 1965-ben csatlakozott F. J. M. Farley csoportjához, amely a második g-2 kísérlet előkészítésén dolgozott a müon anomális mágneses momentumának mérésére. Ő tervezte a kis tárológyűrűt, de részt vett a kísérlet minden fázisában, az adatfeldolgozásban is.

1967–1976-ig az ISR majd az SPS mágneseinek tápegységeiért volt felelős, de közben gyorsítófizikai elveken is gondolkodott. Az ISR mellett a luminozitás kalibrációs módszerén és a részecskenyalábok sztochasztikus hűtésén dolgozott. 1968-ban előállt ez utóbbinak egy kezdetleges elméletével, amelyet azonban félretett, mert az ISR nagy nyalábintenzitása mellett túl lassú lett volna a hűtés. Mások azonban 1974-ben előszedték az ötletét. 1976-ban Cline, McIntyre, Mills, és Rubbia javasolták, hogy az SPS-t használják proton–antiproton ütköztetőként, ami megkövetelte az antipronnyalábok hűtését. Van der Meer csatlakozott a csoporthoz és egy kis gyürün (ICE) végrehajtott sikeres kísérletek után R. Billinge-dzsel együtt társvezetője lett az Antiproton-felhalmozót (AA: Antiproton Accumulator) felépítő projektnek. Hamarosan javasolta az antipronnyaláb intenzitását egy nagyságrenddel megnövelő Antiprotongyűjtő (AC: Antiproton Collector) megépítését is, valamint a később a LEAR-nél alkalmazott sztochasztikus extrakció (kinyerés, lefejtés) módszerét is.

Nobel-díj

1984-ben Carlo Rubbiával megosztva megakapta a fizikai Nobel-díjat, miután 1983-ban az UA1-kísérlet felfedezte a W- és Z-bozonokat, az elektrogyenge kölcsönhatás közvetítő bozonjait, amivel igazolta a Glashow–Weinberg–Salam-modell helyességét. Az UA1 az SPS mellett működő proton–antiproton kísérlet volt. A felfedezéstől számított egy év a Nobel-díj odaítéléséig kivételesen rövid időnek számít.

• ↑ Nobel Biographical: Simon van der Meer - Biographical. nobelprize.org
• ↑ Find A Grave van der Meer: Simon Van der Meer. findagrave.com (Hozzáférés: 2013. november 7.) arch
• ↑ Telegraph Obituary: Simon van der Meer. telegraph.co.uk