Hangyaboglárka: Rovarnem

Európában öt faja él (ha a karszti hangyaboglárkát nem tekintjük külön fajnak). Ezek közül Magyarországon és Romániában is megtalálható négy faj:

• szürkés hangyaboglárka (lápi hangyaboglárka, Maculinea alcon)
• nagyfoltú hangyaboglárka (Maculinea arion)
• zanótboglárka (sötét hangyaboglárka Maculinea nausithous)
• vérfű-hangyaboglárka (Maculinea teleius)

(valamint a karszti hangyaboglárka is; Czekes-Vizauer, 2009).

A hangyaboglárka életmenete igen speciális. A nőstény lepkék petéiket tápnövényük virágzatára vagy a virágokhoz közeli hajtásaira, leveleire helyezik. A petéből kikelő hernyók bemásznak a virágokba, és a növény szöveteivel, főként a magkezdeményekkel táplálkoznak. A legtöbb faj monofág, ritkábban oligofág. A hernyó a tápnövény virágában, illetve termésében él mintegy három hétig. Negyedik lárvaállapotába érve a még csupán néhány milliméter hosszúságú és néhány gramm tömegű hernyó kirágja magát a tápnövényből, és leereszkedik a talajra (Czekes-Vizauer, 2012).

Ekkor be kell költöznie egy hangyakolóniába, mert önmaga teljesen védtelen. E célra csak a fullánkos vöröshangya (vörös bütyköshangya, Myrmica spp.) fészkei felelnek meg; az egyes lepkepopulációk más-más hangyafajt kedvelnek. A szociálparazitaként élő hernyót hangyagazdája táplálja, és többnyire fel is neveli. A hernyó:

• vagy a hangyakolónia fiasításával táplálkozik (ezek az ún. ragadozó hangyaboglárka fajok),
• vagy a hangyák úgy etetik őket, mint saját lárváik (ezek az ún. „kakukk” hangyaboglárka fajok; Tartally, 2009).

Ragadozó hangyaboglárka fajok:

• vérfű-hangyaboglárka (Maculinea teleius); tápnövénye a vérfű (Sanguisorba officinalis)
• Sötét hangyaboglárka (Maculinea nausithous); tápnövénye a vérfű (Sanguisorba officinalis)
• nagyfoltú hangyaboglárka (Maculinea arion); tápnövénye a kakukkfű (Thymus spp.)

„Kakukk” hangyaboglárka fajok:

• szürkés hangyaboglárka (Maculinea alcon); tápnövénye a kornistárnics (Gentiana pneumonanthe).
• karszti hangyaboglárka (régebben Maculinea rebeli néven külön fajnak tekintették, de valószínűleg csak a szürkés hangyaboglárka egyik ökotípusa); tápnövénye a Szent László-tárnics (Gentiana cruciata)

A hernyó a gondozásért „cserébe” édes váladékot termel, amit a hangyák elfogyasztanak (Bereczki et al., 2006).

A hernyó a beköltözés után 9–11 hónappal bábozódik, majd a frissen kelt lepke kirepül a bolyból. A fészekben eltöltött idő alatt a lárva testfelszínén olyan anyagokat választ ki, amelyek biztosítják, hogy a hangyák ne tekintsék ellenségnek (kémiai mimikri). Mivel a kifejlett lepkén nincsenek ilyen anyagok, ki kell menekülnie a bolyból, különben addigi befogadói elpusztítják (Czekes-Vizauer, 2012).

A hangyaboglárka fajok világszerte veszélyeztetettek, mert nemcsak az őket károsító folyamatok eredményeként pusztulhatnak ki, de akár tápnövényeik, akár hangyagazdáik eltűnésével is. Így például a nagyfoltú hangyaboglárka 1979-re azért halt ki Angliában, mert a legeltetés intenzitásának csökkenésével élőhelyein ottani hangyagazdáját, a Myrmica sabuleti fajt a Myrmica scabrinodis váltotta fel, az viszont nem tudott életképes lepkepopulációkat fenntartani (Tartally, 2009).

Az utóbbi évtizedekben a hangyaboglárka-populációk szerte Európában drasztikusan csökkennek — főként az olyan, fejlett mezőgazdaságú országokban, mint Hollandia. Mivel a hangyaboglárkák a környezet változásaira az átlagosnál jóval érzékenyebbek, természetvédelmi célokra ún. zászlóshajó fajokként használhatóak: eltűnésük vagy megritkulásuk az élőhely leromlását, természetességének csökkenését jelzi (Czekes-Vizauer, 2012). Éppen ezért a Nemzeti Biodiverzitás-Monitorozó Rendszer Országos Nappali Lepke Monitorozás programjának első évében a megfigyelt hat lepkefajból három hangyaboglárka volt.

• Wikispecies: Phengaris
• Tartally, 2009: Tartally András: A Maculinea boglárkalepkék Kárpát-medencéből ismert hangyagazdái, parazitoidjai és a hangyagazdák egyéb szociálparazitái^{[halott link]}
• Czekes-Vizauer, 2012:Czekes Zsolt - Vizauer Tibor Csaba: A boglárkalepke esete a hangyával
• Bereczki et al., 2006: Bereczki Judit, Pecsenye Katalin, Varga Zoltán: A genetikai variabilitás szerkezete a szürkés hangyaboglárka fajcsoport Kárpát-medencei populációiban