Növénynemzetség Szil: Növénynemzetség

Első pollen- és törzsmaradványait a felső krétából ismerjük; a legtöbb lelet az újidő oligocén korából került elő.

Szil
Evolúciós időszak: késő kréta–holocén
Kosárkötő szil (hibrid díszfa)
Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae) Törzs: Zárvatermők (Magnoliophyta) Csoport: Valódi kétszikűek (eudicots) Csoport: Core eudicots Csoport: Superrosidae Csoport: Rosidae Csoport: Eurosids I Rend: Rózsavirágúak (Rosales) Család: Szilfafélék (Ulmaceae) Nemzetség: Ulmus L.
Fajok
szárnyas kérgű szil (Ulmus alata) kévés termetű szil (Ulmus americana) Ulmus androssowii Ulmus angustifolia Ulmus bergmanniana Ulmus canescens mezei szil (Ulmus minor) Ulmus castaneifolia Ulmus chumlia Ulmus crassifolia Ulmus davidiana Ulmus densa Ulmus elliptica hegyi szil (Ulmus glabra) Ulmus hollandica Ulmus japonica Ulmus laciniata vénic-szil (Ulmus laevis) Ulmus lamellosa Ulmus macrocarpa Ulmus mexicana Ulmus X notha kínai szil (Ulmus parvifolia) Ulmus plottii Ulmus procera szibériai szil (Ulmus pumila) vörös szil (Ulmus rubra, Ulmus fulva) Ulmus serotina Ulmus szechuanica Ulmus thomasii Ulmus villosa kosárkötő szil (Ulmus x viminalis) Ulmus wallichiana Ulmus wilsoniana
Hivatkozások
A Wikifajok tartalmaz Szil témájú rendszertani információt. A Wikimédia Commons tartalmaz Szil témájú médiaállományokat és Szil témájú kategóriát.

A nemzetség az északi félteke mérsékelt égövében honos. Az egykor élt európai egyedek nagy részét kiirtotta a szilfavésznek (Ophiostoma ulmi, Ascomyceta) nevezett gombabetegség. Magyarországon őshonos fajai:

• vénic-szil (Ulmus laevis),
• mezei szil (Ulmus minor),
• hegyi szil (Ulmus glabra).

Az egyes fajok más-más élettérhez alkalmazkodnak: a vénic és a mezei szil a lazán záródó ligeterdőkben él, a hegyi szil a hűvösebb hegyvidékeket kedveli, a szibériai szil (Ulmus pumila) pedig Közép-Ázsiában a vízpartok egyetlen fás növénye.

Egyes fajai cserjék, mások terebélyes fává cseperednek.

Rövid nyelű, többnyire durva tapintású levelei váltakozó állásúak, kétsorosak, a szélük egyszerűen vagy kétszeresen fűrészes, alakjuk gyakran aszimmetrikus.

Hímnős virágaiból köröskörül zászlós, egymagvú makkocska fejlődik. Mintegy 16 faja az északi féltekén terjedt el, Magyarországon 3 (a vitatott besorolású érdeslevelű szillel (U. procera) együtt 4) faj él.

Virágai a levélrügyek fakadása előtt nyílnak.

Rovarkártevők

Az egyes szilfajok szövettani-genetikai hasonlósága okán fajspecifikus kártevőjük nemigen van; a szilt rontó rovarok legtöbbje többé-kevésbé nemzetségspecifikus: szinte valamennyi szilfajt károsítja.

A szilfák törzsében és ágaiban számos xylofág rovarfaj talál otthonra.

• Egyaránt kifejlődhet benne a nagy farontó lepke (Cossus cossus) és a kis farontó lepke (Zeuzera pyrina) lárvája – előbbi akár 3–4 évet is eltölt a törzsben, mire teljes, a 10 cm-t is megközelítő hosszát eléri.
• Három cincérfaj (Clytus rhamni, Exocentrus punctipennis, Saperda punctata) lárvái csak szilek fájában nő fel; mellettük sok polifág cincér (Megopis scabrionis, csőszcincér, kis hőscincér… stb.) lárvái is kifejlődnek pusztuló törzsében, illetve ágaiban.
• A száradó, vastagabb ágakban él a Magdalis armigera nevű kis (3–5 mm-es) ormányos bogár.
• A xylofágok közül talán legjelentősebbek a törzs, illetve ágak háncsrészében élő szúk (Acrantus vittatus, Scolytus scolytus, S. multistriatus, S. laevis, S. ensifer, S. pygmaeus) – közülük leghírhedtebb a nagy szil szíjácsszú (Scolytus scolytus), aminek imágói az 1-2 éves ágak villáit eszik, költőjáratukat pedig a törzsek szíjácsába rágják. Tömeges jelenlétük valószínűleg már önmagában is elegendő lenne a fa elpusztításához, de még ennél is több kárt okoznak a kifejlett szúk, mint az Ophiostoma ulmi nevű, tracheomikózist okozó gomba vektorai. A betegség terjesztésében más szúfajok is közreműködhetnek.
• Törzsén és vastagabb ágain tűnik fel az erősen polifág közönséges kagylóspajzstetű (Lepidosaphes ulmi) és a szilekhez iránti vonzalmát nevével is jelző szilfa-pajzstetű (Gossyparia spuria).
• Levelein fejlődnek ki több tarkalepke hernyói:
  • nagy rókalepke (Nymphalis polychloros),
  • gyászlepke (Vanessa antiopa),
  • C-betűs lepke (Polygonia c-album) hernyói a szilfák mellett a csalánt is pusztítják.

A szileken megél számos (bár a tölgyeknél azért kevesebb) polifág lepkehernyó, egyebek között:

• • Lycia hirtaria,
  • Biston strataria
  • Biston betularia,
  • Apochemia pilosaria,
  • Campaea margaritata araszoló hernyók.
• Előfordul a szileken több bagolylepke hernyója, így például:
  • Orthosia stabilis,
  • Orthosia munda,
  • Conistra vaccinii,
  • Cosmia trapezina;
• az egyéb lepkék közül:
  • bükk gyapjaslepke (Dasychira pudibunda),
  • sárgafoltos púposszövő (Phalera bucephala).
• A hegyi szil levelei az aknázómolyok kedvelt célpontjai. kisebb-nagyobb levélaknát találhatunk.
  • Hosszúkás, kígyózó aknákat készítenek a Stigmella nemzetségbe tartozó aknázómolyok (S. lemniscella, S. ulmiviora, S. ulmiphaga, S. viscerrella);
  • Foltaknákat rágnak a Lithocolletis fajok (L. tristrigella, L. agilella) lárvái.
  • az Ectoedemia amani hernyója a fiatal hajtások kérge alatt aknáz.
• Számos zsákhordó moly (a Coleophora fajok) is megtelepszik a szilfák levelein.
• Nagy, levélfelszíni aknákat rág a Kaliofenusa ulmi levéldarázs lárvája.
• A szil olajosbogárnak (Galerucella luteola) évente több nemzedéke kel ki. A leggyakrabban a mezei szilen található, de időnként a hegyi szil is megtelepszik. Ezt a levélbogár fajt a múlt század első felében Észak-Amerikába is behurcolták, és ott az Európában megszokottnál jóval jelentősebb károkat okozott a szilesekben – valószínűleg azért, mert a specialista parazitoidja "itthon maradt", és csak később telepítették gazdaállata után az Új Világba.
• A szilek sajátos, specialista rovarai a Pemphigidae családba tartozó, gubacsokozó levéltetvek. Gubacsaik többnyire nagyok, feltűnő színűek, könnyen azonosíthatóak.
  • A Schizoneura lanuginosa tyúktojásnyi, hólyagszerű gubacsában sok tetű fejlődik; az elszáradt gubacs sokáig az ágon marad.
• A levél felszínén alakul ki a Tetraneura ulmi buzogányszerű, gyakran pirosló, üreges gubacsa.
• Az előzőhöz némileg hasonlóak, de laposabbak, tasakszerűek Colopha compressa gubacsai.
• Az Eriosoma ulmi a levél egyik oldalát megvastagítva sodratot hoz létre – ennek sárgászöld színe elüt az érintetlen levelek sötétzöldjétől.

Az ókori görög hitvilágban a szil volt Hermész, a kereskedők és a tolvajok istenének fája. Hermész vezetésével ennek szárnyas termései kísérték a lelkeket a világ ítélőbírája elé. A nimfák árnyat adó szilfákat ültettek az elesett hősök emlékére.

A római mitológiában a szil Júnó istennő fája lett. Az idősebb Plinius szerint a cimberek elleni háború idején Nuceria városában, a Júnónak szentelt ligetben saját erejéből felépült az istennő oltárára ráborított, megcsonkított szilfa, majd rögtön virágba is borult, imígyen állítva helyre Róma tekintélyét. Mivel a rómaiak előszeretettel használták szőlőkarónak, megjelent Dionüszosz kultuszában is.

A mediterrán éghajlatú Dél-Franciaországban a szil helyettesítette a germánok hársfáját: ennek árnyékában hirdették isten igéjét, és ott is ítélkeztek.

A Skandináv és Germán mitológiában Odin testvéreivel, Vili-vel és Vé-vel a világ megalkotásakor az első emberpár termemtéséhez, (Ask-nak és Embla-nak,) kőrist és szilfát (vagy repkényt) használtak.

A szilfát – főképp a mezei szilt – erdészetileg is termesztik értékes fája miatt. Több változatát kertészetekben nemesítik és díszfának ültetik.

Régebben gyógynövénynek is tartották; az egyik első újkori botanikai leírása az olasz Matthioli 1571-ben megjelent orvosi növényleltárában olvasható. A szerző Dioszkoridészre hivatkozva azt állítja, hogy a fa borban feloldott kérge csillapítja a gyomorbántalmakat.

Mivel a szilfából égették a legjobb hamuzsírt, európai állománya már a szilfavész feltűnése előtt erősen megcsappant. Ezzel párhuzamosan főleg az idősebb példányokat mind nagyobb becsben tartották, és a szilfajták egyre fontosabb szerepet kaptak a tájképi kertekben, arborétumokban. Magyarország különböző emlékfái között számos szilfa akad, így például:

• Béri Balogh Ádám fája Szekszárd határában (a kuruc generális elfogatásának helyén);
• Rákóczi fája Máramarosban, az úrmezei határban (az ifjú Rákóczi állítólag ez alatt költötte el ebédjét, mielőtt Lengyelországba bujdosott);
• Rákóczi fája Balatonakarattyán (ahol Rákóczi sohasem járt) – az egykor 22 m magas, 742 cm törzskerületű fa 1967-ben zöldült ki utoljára; tönkjét 1972-ben konzerválták.

• A Pallas nagy lexikona ^{[Tiltott forrás?]}
• A vad vidékek szilaj fája
• Csóka György: A hegyi szil herbivor rovarai
• Konkolyné Gyuró Éva: A SZILEK KERTÉSZETI ÉS KULTÚRTÖRTÉNETI VONATKOZÁSAI