Párizsi Uniós Egyezmény: Nemzetközi szerződés az iparjogvédelem területén (1883)

Magyarország 1909 óta részese az Egyezménynek; Magyarországon az 1967-es stockholmi revíziónak megfelelő szöveget az 1970. évi 18. tvr. hirdette ki.

Bár a PUE alapvetően keretjogszabály, számos rendelkezését (pl. az uniós elsőbbség) közvetlenül kell alkalmazni. A mindenkori magyar védjegyjog hivatkozik a PUE követelményeire.
A Párizsi Uniós Egyezménynek a 19. század végétől számos mellékegyezménye jött létre.

A PUE fontos mérföldkő az iparjogvédelmi jog nemzetközivé válásának a folyamatában. Kétoldalú egyezményeket korábban is kötöttek egyes államok, de 1883-tól olyan nemzetközi szerződés is létrejött, amely mindmáig meghatározza mind az egyes államok nemzeti jogalkotásának, mind a regionális megállapodásoknak a kereteit az iparjogvédelem területén.

3 nemzetközi konferencia után (1878 illetve 1880), az egyezmény alapjait csak 1883-ban sikerült lerakni. Ekkor 10 ország írta alá: Franciaország, Belgium, Guatemala, Olaszország, Hollandia, Portugália, Salvador, Szerbia, Spanyolország és Svájc.

A PUE megkötése óta több revíziója volt. Ezek a következők:

• Brüsszel (1900)
• Washington (1911)
• Hága (1925)
• London (1934)
• Lisszabon (1958)
• Stockholm (1967)

Magyarország 1909 óta részese az Egyezménynek; Magyarországon az 1967-es stockholmi revíziónak megfelelő szöveget az 1970. évi 18. tvr. hirdette ki. Az Egyezmény tagjainak névsora a Szellemi Tulajdon Világszervezetének honalapján található. [1]

• Az Egyezmény meghatározza az ipari tulajdon oltalmának tárgyait, többek között a gyári vagy kereskedelmi védjegyet és a szolgáltatási védjegyet.
• Az Egyezmény legalapvetőbb alapelve az egyenlő elbánás, azaz a (külföldikkel szemben) a belföldiekkel egyenlő elbírálás elve. Ennek értelmében azokat a külföldieket, akik a Párizsi Unió bármely országának joghatósága alá tartoznak, az ipari tulajdon oltalmát illetően az unió összes többi országában megilletik mindazok az előnyök, amelyeket a vonatkozó törvények a belföldiek részére biztosítanak. Ennélfogva ezek a külföldiek a belföldiekkel egyenlő oltalomban részesülnek és jogaik megsértése esetén ugyanazt a jogsegélyt vehetik igénybe, mint a belföldiek. A nemzeti elbánás elve szerint tehát az iparjogvédelem - és így a védjegyjog - terén mindegyik részes államnak ugyanolyan oltalmat kell nyújtania az unió hatálya alá tartozó külföldieknek, mint amilyet a belföldiek részére biztosít.
• Az egyes oltalmi formákra vonatkozó szabályok elemi szintű egységesítését valósítja meg.
• Az uniós elsőbbség biztosításával lehetővé teszi a korábbi hazai iparjogvédelmi bejelentéssel szerzett előny megőrzését a PUE többi tagállamában.

A védjegyjog területén

• Az egyezmény a különböző iparjogvédelmi formák közül a védjegyekről rendelkezik a legrészletesebben:
  • szabályozza a védjegybejelentések uniós elsőbbségét;
  • rendelkezik a különböző országokban bejelentett, illetve lajstromozott védjegyek függetlenségéről;
  • megállapítja a védjegyek függetlensége alól kivételt jelentő ú.n. telle quelle-elvet (amelynek értelmében a származási országban szabályszerűen lajstromozott védjegyet - bizonyos, az egyezményben meghatározott kivételekkel - az unió többi országában úgy, amint van, lajstromozásra el kell fogadni);
  • szól az ún. közismert védjegyek fokozott oltalmáról;
  • kimondja a felségjelzések védjegyként való lajstromozásának tilalmát;
  • megköveteli a tagállamoktól, hogy az áru jellege, amelyre a védjegyet alkalmazzák, ne gátolja a lajstromozást;
  • előírásokat tartalmaz az együttes védjegyekre vonatkozóan.

• 1970. évi 18. törvényerejű rendelet az ipari tulajdon oltalmára létesült uniós egyezmények 1967. július 14-én Stockholmban felülvizsgált, illetve létrehozott szövegének kihirdetéséről
• Az 1997. évi XI. törvény indokolása
• SZTNH

• curia.europa.eu
• A védjegytörvény magyarázata. HVG-ORAC 2014. 93 - 94. old. (A PUE 6ter szakaszáról)
• Iparjogvédelmi kézikönyv. KJK, Budapest 1974. 443 - 445. old.