Megszólítás

Ilyenek a te (tegezés), maga, ön, kegyed, kend (magázás, kendezés), továbbá nagyságod, v. nagysád, méltóságod, fenséged, felséged stb.

A magázás a „maga” szóra utal; ez az eredetileg „maga kegyelmed” szókapcsolatból kialakult visszaható névmás alakult át személyes névmássá a 17. században. Első írásos emléke 1668-ból származik, özvegy báró Pogrányi János várkapitányné szántói és széplaki Botka Kata levelében, melyet Szvetenay Izsáknak írt:

azonban a kifejezés (erős pejorativitása miatt) nem igazán jelent meg írásos formában.

Még a 18. század elején is tegeztek mindenkit, csakhogy az idegenekhez, feljebbvalókhoz, harmadik személyről szólva stb. udvariasságból nem a „te” szót intézték — amikor ki kellett tenni az alanyt — hanem pl. a kegyelmed, te kegyelmed, vagy őke(gye)lme kifejezést. Ezt később mindig odaértették a mondathoz és természetesen mindig harmadik személyű igét használtak a második helyett („te tudod” helyett „te kegyelmed tudja”). A gyakran használt „kegyelmed kelmed” rövidülni kezdett és kialakultak a „kend”, „ked” alakok.A 18. század elejétől az udvarias formát részben lecserélte az „Úr”, „Asszony” használata de egyre gyakoribb volt a „kegyelmed” elhagyásával használt 3. személyű alak („Az íródeák alázatosan kéreti, Rozsnyón oskolába járó ... elrongyosodott fiát méltóztasson megruházni” (1709)).

A különféle nemzeteknél a megszólítás nyelvi formája igen különböző. Eredetileg mindenütt a tegező formájú megszólítás volt divatban. A németeknél a Grimm testvérek szerint a 9. században kezdődött a magázó megszólítás (giirzen, girzen, Ihrzen), éspedig ezzel éltek az alacsonyabb rendűek a magasabb rendűekkel szemben (pl. gyermek a szülőhöz így szólt, szolga az urához). Megfordítva a tegezés járta (ún. csendőrpertu). Angol nyelvterületen ma a tegező megszólítás (thou) csak versben és imádságban szokásos. A franciáknál a tegezés (tu) csak bizalmas és családi körben járja, egyébként a vous-vali szerkezet használatos. Ez általában az újlatin nyelvekben szokás (így az olaszoknál, portugáloknál, románoknál, spanyoloknál). A szláv népek általában magáznak (többes szám, második személy), csak a lengyelek tegezik egymást vagy pedig a harmadik személlyel élnek: pan vagy páni (úr vagy úrnő).

Az 1940-es évek végétől a 80-as évek végéig, a Magyar Népköztársaság idején a hivatalos megszólítás a vezetéknév + elvtárs(nő) kapcsolat volt. Ugyanakkor továbbra is használatban maradt az úr megszólítás a hétköznapi életben.

Magyarországon a rendszerváltás óta a férfiaknál az elvtárs (írásban et.) megszólítást az úr váltotta fel. Nők esetén nem alakult ki egységes gyakorlat. A sután hangzó úrhölgy kifejezés fel-felmerül a nők megszólítása kapcsán hivatalos, vagy azzal hasonló levelekben, de az élőbeszédbe nem épült bele.

Az 1990-es évek elején Sille szerint a maga szónak „korábbi mellékízei megszűntek, ez az alapvető udvariasságot kifejező köznapi formula. Nincs benne sértés, nincs benne túlértékelés”. Az 1990-es évek végén egy felmérés szerint a maga használata a megkérdezettek majdnem 60%-a szerint negatív, a 35 év alattiak 80%-a szerint az. A fiatalabb korosztály nagy része ma már nem ismeri fel a bizalmas szerepet, így a szó szinte minden előfordulását bántónak érzi. Egy tizenéveseknek szóló illemkönyv szerint „magázó viszony esetén ne használjuk a maga megszólítást, mert fölényesnek és udvariatlannak tűnhetünk”. A maga helyett az ön névmás válik általánossá.

A mai magyar nyelvhasználatban a kommunikációban szinte mindenütt a beszélők azonos szintjét hangsúlyozó forma terjed: a tegezés, és a keresztnéven szólítás.

Egy 2019-ben az apartman.hu oldal megbízásából készült kutatásból kiderült, hogy a 18–59 éves korosztály 86 százaléka tud visszaidézni legalább egy rendkívül kellemetlen pillanatot, ami abból fakadt, hogy nem tudta, tegezzen vagy magázzon valakit.

• Révai nagy lexikona

• Megszólító eset
• Monsieur (ancien régime)
• Címek és megszólítások a Csoszon-dinasztiában

• kockacukor.eoldal Archiválva 2016. március 4-i dátummal a Wayback Machine-ben
• A magázás története