Izlandi Gyepház

Izland területének mintegy 30 százaléka volt erdőségekkel borítva az első betelepülők idején, mely erdőket nagyrészt nyírfaligetek alkották. Az észak-európai népek, többek közt a norvégok körében épületfaként előszeretetten használják a tölgyfát, de ezen a szigeten ennek hiányában kezdték el alkalmazni a nyírfát. Habár Izlandon nincs kellő mennyiségű és minőségű gyep a gyepházak építéséhez, mégis ezek terjedtek el a korai időszakban. Norvégia egyes részein is ismertek a gyepházak, ezért a betelepülők számára nem volt teljesen ismeretlen ez a technológia.

 

 

Az átlagos izlandi gyepház építését nagy kiterjedésű alapokon kezdték el, melyeket többnyire lapos kövekkel borítottak, melyre egy fából készült keret-szerkezetet építettek, amelynek feladata a gyeptéglák súlyának megtartása volt. A gyepet a keretekre tették rá mintegy másodlagos rétegként, vagy divatosabb megoldással halszálka szerűen illesztették be. Az egyetlen kilátszó fafelület a bejárati ajtó volt, melyet számos alkalommal faragványokkal díszítettek. A bejárati ajtó többnyire az előszobába vezetett, amelyben volt a tűzhely.

Az izlandi építészet az elmúlt ezer év során alaposan megváltozott. Az első fejlődési lépcsőfok a 14. században következett be, amikor is a viking-stílusú hosszú házak fokozatosan elnéptelenedtek és helyettük kisebb, egymással összekötött épületek jelentek meg. A 18. század végén jelent meg a burstabær. A huszadik századra leginkább ezen stílusú házak maradtak ránk, mint jellegzetes képviselői az izlandi gyepházaknak. Később ezek helyét a városi stílusban épült faházak, majd a horganyzott acéllemezzel borított házak, később a vasbeton épületek vették át.

Ez a szócikk részben vagy egészben az Icelandic turf house című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.