Grandpierre K.
Endre, születési nevén Kolozsvári Grandpierre Endre (Hódság, 1916. október 6. – Budapest, 2003. július 17.) magyar író, költő, gondolkodó és magyarságkutató. Nemesi származású ősei Franciaországból elűzött hugenották voltak. Fiai Grandpierre Attila csillagász, író, költő, a fizikai tudományok kandidátusa, zenész, valamint Grandpierre Károly festőművész.
Grandpierre K. Endre | |
1966-ban | |
Élete | |
Születési név | Kolozsvári Grandpierre Endre |
Született | 1916. október 6. Hódság |
Elhunyt | 2003. július 17. (86 évesen) Budapest |
Sírhely | Farkasréti temető |
Nemzetiség | magyar |
Házastársa | Rideg Erzsébet |
Gyermekei | Grandpierre Károly Grandpierre Attila |
Pályafutása | |
Írói álneve | Kolozsvári Endre Kolozsvári Grandpierre Endre Titokfejtő Grandpierre Grand Pierre |
Jellemző műfaj(ok) | ismeretterjesztő, költészet, tudományos |
Alkotói évei | 1961-2003 |
Első műve | 1961 – Az ördög apostolai |
Fontosabb művei | 2011 – Történelmünk Központi Titkai |
Kiadói | Titokfejtő Lap- és Könyvkiadó |
Hatása | Grandpierre Atilla |
Grandpierre K. Endre aláírása | |
Grandpierre K. Endre weboldala | |
A Wikimédia Commons tartalmaz Grandpierre K. Endre témájú médiaállományokat. |
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar magyar–történelem szakán végzett. Aktívan sportolt, futásban ifjúsági országos bajnok volt. Fiatal korában inkább költőként vált ismertté. A Fogadalom című versét az 1956-os forradalom során beolvasták a rádióban, míg a Magamról című költeménye az angol BBC rádió adásában szerepelt. Történészként a magyar történelem azon oldalát kutatta, amivel nem igazán foglalkoztak kortársai, például a „Fekete hóesés” című művében arról írt, hogy Zrínyi Miklóst 1664-ben nem vadkan, hanem egy merénylő sebezhette halálra. A magyarságkutatás témájában publikált munkáit a fősodorbeli magyar történettudomány képviselői nem fogadták el. A „nemzeti ősvallás” alapjainak lerakására irányuló erőfeszítései gyakorlatilag visszhangtalanok maradtak.
Történészi munkásságának eredménye, hogy közvetlenül László Gyula 1978-as „kettős honfoglalás” elmélete után tette közzé a Tárih-i-Üngürüsz ismertetését (1979-ben). A művet az 1860-as években Vámbéry Ármin és Budenz József is ismertette és az 1960-as években Törökországban török nyelven Hazai György több írást is publikált a műről. Grandpierre K. Endre érdeme, hogy a krónika magyar nyelven is elérhetővé vált, hiszen ő küzdötte ki ezt a minisztériummal folytatott levelezésével és nagy hatású tanulmányával. Az 1970-es években felhívta a figyelmet arra is, hogy a közismerttől egészen eltérő csodaszarvas-történet található a krónikában.
Ősei francia hugenotta nemesek voltak, és Szent Bertalan éjszakáján, 1572. augusztus 23-án menekültek el Párizsból Svájcba, Genf kantonba. A családi legenda szerint Franciaországban jelentős szerepet játszottak, többen közülük püspökök voltak. Svájcban egyikük (Louis Grandpierre) köztársasági elnök volt, egy másikukról (Ernst Grandpierre) pedig egy hibrid rózsát neveztek el az 1900-as évek elején.
Charles Grandpierre – talán a napóleoni háborúk idején Magyarországra vetődött egyik ősének hatására – 1826–27-ben egész Európát végiglátogatta (útlevele tanúsága szerint járt Kölnben és Hamburgban is) és végül Magyarországon telepedett le, ahol nemsokára kitört a magyar szabadságharc. A Svájcból, pontosabban Genf kantonjából idetelepült Charles (aki később magyarosította nevét Grandpierre Károlyra), már magyarként szerzett érdemeket: Kossuth Lajos írnoka és tanácsadója volt, nagy tudományú, több nyelven beszélő tudósként írtak róla. A magyar szabadságharc leverése után a szabadsághoz ragaszkodó honvédként Itáliába ment, ahol Garibaldi tisztjeként fiával és még egy másik Grandpierre-rel is együtt harcolt. Ez a fia, a már 1839-ben született Grandpierre Károly, Grandpierre K. Endre nagyapja, aki igazi „rebellis” volt, és nemcsak az 1859-es szárd–francia–osztrák háborúból vette ki részét, de a kufsteini várbörtönt is megjárta. Később Pesten posta- és távírótanácsos, valamint a távírdai igazgatóság titkára lett. Érdemei elismeréséül a Grandpierre család nemesi címet és birtokot kapott Kolozsvár környékén, innen ered nemesi címük és kolozsvári előnevük. 1891-ben Budapesten halt meg, életének 52. évében. Az ő fiaként 1869-ben született dr. Grandpierre Károly, akit előbb felvinci majd később, 1914. augusztus 23-án, hódsági járásbírónak neveztek ki. Mivel Trianon után Erdélyben magyarnak vallotta magát és nem akart esküt tenni a Román Királyságnak, ezért elvesztette birtokait, valamint állását is. Ezután napszámosként dolgozva tartotta el a családját. Felesége zongoratanárnő volt. Tizenhárom gyermekük született.
Grandpierre K. Endre (anyakönyvi nevén Kolozsvári Grandpierre Endre) 1916-ban született Hódságban, a Délvidéken, ahol akkoriban édesapja dolgozott. Már ötéves korában kivívta, hogy iskolába járhasson. Nemcsak szellemi képességeivel, hanem testi erejével, gyorsaságával és fellépésével is hamar kitűnt társai közül. Kitűnő futó volt, atléta-alkat, így az ifjúsági korosztályban futó-atléta országos bajnok lett (családjában nem volt ritka a jó sportteljesítmény: Grandpierre Miklós – később Kolozsvári Miklós – több atlétikai bajnokságot is nyert magasugróként, és Óbudán utcát neveztek el róla. Grandpierre Csaba pedig 21 évesen, 1974-ben országos bajnokságot nyert 50 km-es gyaloglásban.).
Testvérei közül különösen Károly állt közel hozzá, aki szintén írt verseket, valamint az országos bajnok magasugró, Miklós. 1944-ben Budapesten fegyverrel harcoltak a németek ellen a magyar szabadságért. Ebben a harcban esett el legkedveltebb testvére Grandpierre Károly. Amikor a szovjetek beérték és felszólították őket, hogy álljanak át a szovjetek oldalára, visszautasították azzal, hogy ők a magyar szabadságért harcoltak. A második világháború után elvégezte az Eötvös Loránd Tudományegyetemet, ahol a Bölcsészettudományi Kar magyar-történelem szakán szerzett diplomát.
Rideg Erzsébettel 1946-ban kötött házasságából két fia született: Grandpierre Károly (1949–2014, festőművész), és Grandpierre Atilla (1951–, csillagász, zenész, író). Elvált, második felesége Török Júlia volt.
Költőként kezdte pályáját, 1956-os forradalom alatt Magamról című költeménye elhangzott az angol BBC rádióban, a Fogadalom című versét pedig beolvasták a Magyar Rádióban. Mindezek ellenére nem volt azok között az irodalmárok között, akik nyílt levélben tiltakoztak az ellen, hogy az ENSZ Közgyűlése megtárgyalja a világszervezet – úgynevezett – ötös bizottságának jelentését a forradalmat követő megtorlásokról.
A forradalom után a történelem alapkérdései felé fordult. Pályafutásában jelentős szerepet játszottak barátai. Megismerkedett Majtényi Zoltánnal, aki a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál dolgozott, és nagy tisztelője és segítője volt. Neki köszönhetően jelentek meg kisebb könyvei: a Jégtündér (1957), a Találós kérdések (1959), és a Szegénylegény és levélmenyasszony (1961). Ezeket a munkákat követte 1961-ben első nagyszabású műve, Az ördög apostolai (1962).
A könyv kilenc év után jelenhetett meg és sikeres lett. Következő műve, a Fekete hóesés (1970). Ebben több mint 100 oldalon át, kordokumentumok alapján igyekezett bizonyítani, hogy Zrínyi Miklós, költő és hadvezér halálát nem vadkan okozta, hanem a Habsburgok gyilkoltatták meg. Bár egy kritikában kötelező olvasmánynak ajánlották, a történelmi-politikai gyilkosság ügyében elfoglalt álláspontja miatt háttérbe szorult. Később egy újabb barátság biztosított megjelenési lehetőséget: Kiss Dénes, a Népszava munkatársa, tisztelőjeként elérte, hogy legalább versei, kisebb írásai napvilágot láthassanak
1979-ben alapos elemezéssel jelentkezett a Kortárs című folyóiratban: az „Árpád-nagykirály kori ősgeszta”, a Tárih-i-Üngürüsz hosszú idő után első ismertetésével és tanulmányával. Elsősorban kutatásainak, és a minisztériummal folytatott kitartó levelezésének köszönhetően, sokéves közéleti küzdelem után látott először napvilágot ez a mű magyar nyelven 1982-ben.
Hirdette, hogy az igazsághoz való jog minden más jognál alapvetőbb. Kapcsolatban állt Oláh Imrével, Orbán Dezsővel, és sok más magyar őstörténésszel, mégis önmagára utalva, önállóan, egymagában dolgozott. Munkássága évtizedei alatt megalkotta a Magyarság központi titkai, a Magyar ősidők csodálatos mondái, és a Magyarok titkos története sorozatokat, amelyeket igyekezett a magyarság fontos útmutatóinak rangjára emelni a széles köztudatban.
1989-ben jelent meg Lajos király három halála és négy temetése című oknyomozó tanulmánykötete. Ezt követte az Aranykincsek hulltak a Hargitára (1990), majd a Királygyilkosságok (1993). Kiemelkedik életművéből a Történelmünk központi titkai sorozat megjelent 11 füzete (1996; egy könyvben kiadva 2011-ben), az Anonymus gesztájának jelentőségét először tárgyaló Anonymus titkai nyomában (1998), a Déva várához fűződő mondakört feltáró Kővárból kiáltó asszony / A Magyar ősidők csodálatos mondái (1998), és az Isten kardja mondakört bemutató és titkait megfejtő Rögberejtett Isten kardja (1998). Huszonöt történelmi, őstörténelmi könyve jelent meg 1989 után, majd két posztumusz műve, az Atilla és a hunok (2006) és a Történelmünk központi titkai (2011). Társadalmi tevékenységei közé tartozott, hogy ő vetette fel a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság újraalakulásának időszerűségét, és kezdte el Kiss Dénessel annak újjászervezését. Emellett útjára indította a Magyar Védőkar Mozgalmat is. A magyar nemzeti ősvallás történelmi alapjainak feltárása után megpróbálta újjáéleszteni a Magyar Nemzeti Egyházat, ám ennek bejegyzéséhez a cégbíróság nem járult hozzá, csak Megyeri Keresztény Egyház elnevezéssel. Hat oldalas terv alapján kezdeményezte a Magyar Ősidők Várának felépítését. Tanácsaival, javaslataival segítette a Rituális Színházat is, amely Kirsten Delholm kezdeményezésére alakult meg.
Nem csak a történelem terén alkotott, tudományos munkássága interdiszciplináris módon terjedt ki a tudományfilozófiára, kultúrtörténeti írásokat jelentetett meg, de alkotott a szépirodalomban is. Tevékenységét pozitívan értékelték kortárs magyar költők, írók, tudósok (Bakay Kornél, Majtényi Zoltán) is. Egyik versét (Magyar mesehősök) a Misztrál zenekar megzenésítette.
„ | Az igazságot még akkor is el kell fogadni, ha az a magyarságnak kedvez. | ” |
– Grandpierre K. Endre. |
Részt vett a „Collective Consciousness” (Közösségi tudati erőterek) nemzetközi kutatócsoport munkájában, amelynek a Nobel-díjas Ilya Prigogine is tagja volt. Ennek keretében részletes kutatási tervet dolgozott ki a kozmikus és közösségi erőterek szerepének vizsgálatára az élet, a tudat és az ember kialakulásában és evolúciójában (Kutatási Terv, 1996), amelynek egy része angol nyelvű szakfolyóiratban is napvilágot látott.
Természettudományos munkásságában a tudatkutatás mellett szerepet játszott a Napkutatás, a kozmológia, az evolúció elmélete, az elméleti biológia és az elméleti fizika is. Úgy vélte, hogy a kölcsönhatások elsődlegesek az anyaghoz képest, és hogy a kölcsönhatások kozmikus törvénye érzékelést, együttműködést, elemi és természetes kölcsönösséget jelent, és az egész világegyetem öntevékeny, titáni szerveződés, önkéntes csoportosulás révén fejlődik az érzékelés elemi és mindent átható elve alapján. Mindemellett nyelvészeti, társadalom-elméleti, filozófiai és egyéb természettudományos kutatásokat is folytatott.
2003. július 17-én hunyt el Budapesten, sírja a Farkasréti temetőben található.
Munkássága a magyarság Kárpát-medencei őshonos mivoltának bizonyítására irányult, ellentétben a magyar honfoglalás általánosan elfogadott elméletével, illetve a magyar nép kialakulásának, etnogenezisének mind a finnugor nyelvrokonságot, mind a hun–magyar rokonságot valló nézeteivel. Erőfeszítéseket tett egy ősmagyar alapokon nyugvó Magyar Nemzeti Egyház megalapítására, de nem tudta keresztülvinni ezt a nagyszabású elképzelését. A Tarih-i Üngürüszben található csodaszarvasmonda elemzése alapján arra a következtetésre jutott, hogy az őshonos nép kirajzásai után még hét magyar „hazatérésre” került sor. Az árpádi „hazatérést” tartotta az utolsónak, azaz szám szerint a nyolcadiknak. Ezeket a megállapításait nem tudta úgy bemutatni, hogy történész társai tudományos vitára alkalmasnak találják.
Történészi munkásságát bírálva Paksa Rudolf azt a megállapítást tette hogyː „Azzal sem értek egyet, hogy Grandpierre K. Endre mint történész kerül említésre, hiszen áltudományos könyvei során kívül tudományosan értékelhető munkát nem tett le az asztalra.”
Királygyilkosságok című művében azt az állítást fogalmazta meg, hogy a középkori magyar királyok egyetlen kivétellel (IV. Béla) valamilyen külső hatalom által vezérelt gyilkosság áldozatai lettek. Érvelésében arra épített, hogy a magyar királyok szokatlanul fiatalon léptek trónra, szokatlanul rövid ideig uralkodtak és szokatlanul fiatalon haltak meg. Egy, a könyvét kritizáló írásban, azt vetik fel, hogy számításai során több hibát is vétett. Egyfelől az összehasonlítása alapját képező Habsburg-dinasztiának csak a 16-20. század közötti uralkodóit vette számba, ami a hosszabbodó élettartam miatt torzította az eredményt. Másfelől a kérdéses életkorú magyar uralkodók esetén rendre lefelé tévedett. A kortárs európai uralkodódinasztiákat megvizsgálva megállapítható, hogy a magyar királyok kétségtelenül a fiatalabban trónra lépő, rövidebb ideig országló és életüket korábban bevégző uralkodók közé tartoztak, de számos európai ország kortárs dinasztiája külső hatás nélkül is rosszabb számokat „produkált”, így titkos külső beavatkozást sejteni nem indokolt.
Garamvölgyi László: Hunyadi Mátyás – meggyilkolták a királyt című írásában sokat merített Grandpierre a Magyarok titkos története című sorozatából. Horváth Richárd, Garamvölgyi könyvének elemzése során arra az álláspontra jutott, hogy Grandpierre ebben a művében nem megfelelően kezelte a forrásokat. Véleménye szerint: „Grandpierre megállapításai talán figyelmetlenségből, talán a forrásokban való járatlanságából adódóan finoman szólva is kétségesek”.
Ifjúsági és verseskötetei nélkül hivatalosan 24 nagyobb horderejű művet (könyvet) hozott létre. Ezek közül A magyarok eredete című munkája Bakay Kornél szerint egyfajta népkönyvvé vált. Fia Grandpierre Attila 2011-ben jelentette meg Grandpierre K. Endre emlékezete címen kiadott Magyarságtudományi füzetek 9. számát.
Az írások megjelentek a Grandpierre Atilla által 2011-ben kiadott Történelmünk központi titkai / Magyar ősvallás-őshaza: Kárpát-medence - Árpád nagykirály című gyűjteményes kötetben, melynek előszavát is ő maga írta. A kötet tartalma és az írások (A könyvben nem szerepel a sorozatban hetedikként kiadott Miért söpri el a történelem a trianonokat? című írás):
A Miért söpri el a történelem a trianonokat? című mű 1996-ban jelent meg a Titokfejtő Könyvkiadó gondozásában.
„ | Csodálattal és elismeréssel gondolunk Grandpierre K. Endrére történelmünk eddig eltitkolt eseményeinek olvasása után. Már jól ismerjük ezt a kiváló kutatót, mert a Fekete hóesés c. könyvében - ahol leírja Zrínyi meggyilkolásának körülményeit - bebizonyította, hogy el kell ismernünk őt korunk legkiválóbb történelmi nyomozójának. | ” |
– Badiny Jós Ferenc |
Az 1940-es és 1970-es évek között több állami díjjal is kitüntették.:
This article uses material from the Wikipedia Magyar article Grandpierre K. Endre, which is released under the Creative Commons Attribution-ShareAlike 3.0 license ("CC BY-SA 3.0"); additional terms may apply (view authors). A lap szövege CC BY-SA 4.0 alatt érhető el, ha nincs külön jelölve. Images, videos and audio are available under their respective licenses.
®Wikipedia is a registered trademark of the Wiki Foundation, Inc. Wiki Magyar (DUHOCTRUNGQUOC.VN) is an independent company and has no affiliation with Wiki Foundation.