Gedő Ilka (Budapest, 1921.
május 26. – Budapest, 1985. június 19.) festő, grafikus.
Gedő Ilka | |
Gedő Ilka: Kettős önarckép, Olaj, vászonra fektetett fotópapír, 58 x 42 cm 1985 | |
Született | 1921. május 26. Budapest |
Elhunyt | 1985. június 19. (64 évesen) Budapest |
Állampolgársága | magyar |
Nemzetisége | magyar |
Házastársa | Bíró Endre |
Gyermekei | Dániel, Dávid |
Szülei | Gedő Simon Weiszkopf Elza |
Foglalkozása | festőművész, grafikus |
Sírhelye | Kozma utcai izraelita temető (U2-55-36) |
A Wikimédia Commons tartalmaz Gedő Ilka témájú médiaállományokat. | |
Sablon • Wikidata • Segítség |
„ Bár Gedő Ilkának fiatal kora óta szoros kapcsolata volt kortárs képzőművészekkel, művészettörténészekkel, írókkal és filozófusokkal, egyetemes értékű életműve mégis társtalan. […] Életműve ugyanis nem variációja kortársi művészeti gesztusoknak – ha így lenne, az analógia lehetősége mindenképpen segítené az interpretációt –, hanem alteráció, eltérés, kívülállás, mondhatnánk azt is: irritáció (a magyar művészetben mindenképpen irritatív az 1946 és 1949 között készített önarckép-sorozat). Ugyanakkor viszont nem is karakteres innováció, mely »hírértékével« válthatná vagy provokálhatná ki az elemzés vágyát, hanem egy nagyon is tudatos szintézis eredménye (az 1970 és 1985 között festett művek az intellektuális és érzelmi töltés feszültségének megragadásával példa és társ nélkül állnak a hazai festészetben).”
Tizenegy éves korában kezdte el rajzolást, és (folyamatosan alkotva, életét mintegy naplószerűen regisztrálva) 1949-ig hatalmas méretű grafikai anyagot hozott létre.
1939 őszétől Gallé Tibor festőiskolájában tanult. Ezt követően Erdei Viktor irányításával dolgozott. Az 1940-es évek elejéig más fiatal képzőművészekkel együtt Pap Gyula műtermét látogatta. 1942–43-ban Örkényi Strasser István magániskolájában képezte magát. 1942-ben részt vett a Szabadság és Nép című kiállításon. A háború alatt kerámiakészítésből él, de grafikai sorozatait folytatta. 1944 nyara és 1945 januárja között jöttek létre gettórajzai.
1945-ben beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára, Barcsay Jenőtől tanult anatómiát és távlattant. 1946-ban férjhez ment Bíró Endre biokémikushoz, és a Főiskolát abbahagyta. Főleg grafikákból álló munkássága nem szakadt meg: 1945 és 1949 között több rajzsorozatot alkotott (önarcképek, terhes önarcképek, szentendrei tájképek, Ganz-gyári sorozat, a családtagokról készített portrék, az asztalsorozat).
„Gedő Ilka tizenegy éves korától rajzolt – először a gyermek számára izgalmas forma-szín élményeket, különös tájakat nyújtó évi rendszeres nyaralások idején a Duna partján lévő Kisorosziban, Nagymaroson és Szentendrén, majd pesti lakásukban is. Gyerekkori rajzait már eleven fantázia, kitűnő szín- és formaérzék jellemzi. (…) Három művészt említ meg, akik az ezerkilencszázharmincas-negyvenes évek fordulóján rövidebb-hosszabb ideig tanították alakrajzra, festőtechnikára, anyagismeretre. Mindhárom művész zsidó származású, és a II. világháborúban pusztul el később. A legidősebb, legtekintélyesebb közülük Erdei Viktor, aki családi kapcsolat révén évekig foglalkozik vele. Erdei Viktor (1879–1944) szecessziós-naturalista-impresszionista festő és grafikus. Ma kevesen emlékeznek rá, pedig a századelőn a legjelentősebb magyar műkritikus, Fülep Lajos írt nagy tisztelettel róla. (…) Gedő Ilka másik mestere, Gallé Tibor (1896–1944) rézkarcairól és linómetszeteiről híres grafikus, aki 1935-ben a műtermében nyitott Budapesten iskolát. (…) Örkényi Strasser István (1911–1944) szobrász volt, iskolája és kiállítása az OMIKE-hez (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) kötötte. (…) Tőle a plasztikus formaadás keménységét és tömegérzékeltetését tanulhatta meg Gedő Ilka. Gedő Ilka tanulmányai közben gyorsan érő művész volt. Talán ezért nem ajánlja neki a főiskolai tanulmányokat az egykor, a magyar avantgárd első nemzedékéhez tartozó Berény Róbert és Diener Dénes Rezső. A fiatal lány rajzaiban olyan merész »kézírás« jelei mutatkoznak, amelyekhez nem illőnek tűnik az akadémia klasszikus egyensúlyokba rendezett természetábrázolása.”
„1944-ben Gedő Ilka a pesti gettóban él, és rajzol. Főleg ceruzával dolgozik. Megörökíti a nagy szemű, merengő sovány kislány unokatestvérét, egy szemüvege mögött mereven figyelő kisfiút, a roskatag öregeket és az elkeseredett asszonyokat, anyákat. Ezek az egyszerű vonalas rajzok, amelyek közül némelyiken szobrászi modellálásra emlékeztető plaszticitás is megfigyelhető, Gedő Ilka oeuvre-jének első mestermunkái. Történeti jelentőségük valósághűségükben van. Kis méreteik ellenére hasonló súlyú munkák a II. világháború korából, mint Henry Moore légitámadás-rajzai.”
„A »Gedő Ilka modell« többnyire ölbe tett kézzel ül, olykor fejét félrehajtja, máskor asztalra könyököl. Van, amikor csak a feje és ruhátlan nyaka, válla jelenik meg a rajzon, van, amikor könnyű kendőt csomóz az álla alá, mint a munkás- és parasztasszonyok. Ismerjük azonban különös kalapos önarcképeit is, ezekben titokzatos és elegáns, mint a polgári nagyregények csodálatra, titkos szerelemre méltó hősnői.(...) Az önarcképsorozatban a befelé forduló koncentráló és az ismétlés aszketikus magatartása páratlan, az európai rajzművészetben Giacometti önarcképsorozatához mérhető. Másik rokona talán a színes kusza vonalakkal nagylélegzetű portrékat, önarcképeket festő Antonin Artaud, aki nyíltan vallotta, hogy az emberarcot nem lehet jelformákkal tenni a művészi közlés tárgyává, hanem reggeltől estig rajzolni kell, kétszázezer álom állapotában, mert az emberi arc az Én teste a testben, a mindenkit elérő halál barlangjában az élet ereje. Gedő Ilka nem ismerte Artaud ugyancsak 1947-ben megfogalmazott elképzeléseit, de hasonló konok figyelemmel, minden mást elfeledő koncentrációval rajzolta-festette kisebb és nagyobb méretű papírlapokra önarcképeit. Ezek az alkotások főművei, amelyeket azonban készülésük idején a családon és néhány baráton kívül senki sem látott.”
„A sorozat ürügye több mint hétköznapi – banális. Egy keskeny, állandóan szem előtt lévő asztal. És mivel állandóan szem előtt van, fokozatosan kibontakozik belőle a látvány mindennapos csodája és metamorfózisa. Az asztalon lévő tárgyak, a ráeső fény, saját árnyéka – ezernyi apró módosítást hajtanak végre rajta. Mindenki tapasztalta már a képzelet legközismertebb játékát: ha kitartóan nézzük a falakon látható repedéseket, rajzolataikba hamarosan formákat vetítünk, a szobát különféle alakzatokkal népesítjük be. (...) A képzelet játékából itt az alkotás motívuma lett – a tartalom legkoncentráltabb formája (Max Raphael). A vonal ezeken a lapokon sohasem körvonal, lehatárolás, hanem mindig tovább mozdul, számtalan irányba szalad, s amint elindul, titkos energiákat szabadít fel – mintha nyári napfény karcolta volna játékos nyomait a papírlapokra.”
„Visszatérek a rajzokhoz, melyekről szólva igaza van Szabó Júliának, ha Giacomettiéhez hasonlítja őket. Bármelyik nagy rajzgyűjtemény a világon örömmel fogadhatná őket. Gyötrelmesek, sejtelmesek – csak sejtetik a fiziognómiát, s nyilván azért, mert az önállósuló vonalrendszerek ezerszer fontosabbá válnak az Önarcképeken; sokkal jobban követik az érzelmeket, mintha az arckifejezésen keresztüli psziché-ábrázolás szolgálatába szegődtek volna. Valószínűleg ezekből az önállósuló vonalkötegekből és fonatokból fejlődtek ki a későbbi festmények hálózatai. A legcsodálatosabbak azonban az asztal-rajzok. Ezekre emlékszem vissza 1964-ből, és Szabó Juli helyében belőlük sokkal többet tettem ki volna (állítólag még jó néhány van belőlük). Gyönyörűek, hajszálfinomak, esetlenek, görcsösek, gyötrelmesek, szánalmasak, rettegők, tárgyban kezdődnek és vonalban halnak el, lapjuk súlyos és mégis lebegnek a térben. (Bocsásson meg a banalitásért: olyan szánalmasan és sebezhetően és érzékenyen, mint, »ahogy az emberek lebegnek a létben«).” (Beke László 1980. augusztus 11-i levele, amely a művész hagyatékában található meg.)
„Gedő Ilkát a környezetében élő tárgyak »személyisége« mindig is foglalkoztatta. Szerette később is század eleji formákat őrző, a szecesszió örökségét felmutató, kicsit rozzant bútorait, de tudomásom szerint csak ebből a két törékeny, s mégis biztos konstrukcióval megalkotott, egymásba tolható asztalból varázsolt elő egy különös titok-rajz sorozatot, amelyen zenei variációkhoz hasonlítható rajzi variációk sokaságában válik személlyé a tárgy, s valahol a láthatatlan háttérben az, ami a tárgyhoz korábban tartozhatott. A néhány évtizeddel korábbi ízlés nyomait magán viselő bútor – a művészre hagyományozott múlt, a múltból kapott ajándék. A századforduló vonal-szimbolizmusának üzenete, melyet Gedő Ilkának rajzi mesterei, Erdei Viktor, Gallé Tibor művei és tanításai is közvetíthettek. Az üzenetet a művész megértette és válaszolt, ezek a nagyméretű, egy-egy tárgy életét bemutatórajzok hasonló jelentőségűek a magyar és az európai művészet történetében, mint a századforduló nagy rajzolóinak alkotásai.” (Szabó Júlia: Kiállítás megnyitó, 2001. október 5. Fővárosi Képtár)
„A Margit-körúton található Ganz-gyár egyik üzemében elektromos gépek elemeit gyártották, míg a másikban gépek és megmunkáló szerszámok fém alkatrészeit. Az 1940-es évek végén a Ganz-gyár egyik liberális felfogású mérnöke szervezésében oktatási programokat szerveztek. A rajzolni szándékozó Gedő Ilkát szívesen fogadták a gyárban, jóllehet alkotásai távol álltak a munkás akkoriban hivatalosan propagált képétől. Gedő Ilka naplóiban megemlíti a berlini építész, Bruno Taut fantáziarajzait, továbbá az olasz futurista, Gino Severini munkáit. Ezek a hivatkozások jól tanúsítják, milyen széles érdeklődési körrel rendelkezett a művész egy olyan időszakban, amikor Nyugatról kevés információ jutott át Magyarországra. A rajzok felidézik Alberto Giacometti munkáit, de mindez pusztán különös véletlen, hisz Gedő Ilka csak az 1960-as évek közepétől láthatta Giacometti munkáit.”
1990-es években Gedő Ilka grafikai munkásságából egy-egy kollekció került a British Museum, a düsseldorfi Museum Kunstpalast, illetve az Israel Museum tulajdonába, 2003-ban a Magyar Nemzeti Galériába is. 2013-ban a bécsi Albertina grafikai gyűjteményébe, 2015-ben a houstoni Museum of Fine Arts és 2016-ban a braunschweigi Herzog Anton Ulrich Museum rajzgyűjteményébe kerültek be Gedő Ilka rajzai.
1949-ben részben a kezdődő diktatúra nyomása alatt, részben azonban autonóm döntése következtében a művészi alkotómunkát abbahagyta, de mint az 1965-ös műterem-kiállítás meghívójában írja: „Ez a megtorpanás nem jelentette a festészet szeretetének megszűnését." Gedő Ilka ebből az időszakból fennmaradt, mintegy 150 füzetet felölelő jegyzetei tanúsága szerint kiterjedt művészettörténeti és színelméleti tanulmányokat folytatott.
1967-ben kezdődő második alkotói korszakában, amelyre nagy hatással volt 1969–70-es párizsi tartózkodása, keletkeznek olajfestményei, amelyek szintén témákba rendezhetőek (művirág-sorozat, rózsakert-sorozat, barátokról és rokonokról készített portrék, auto-mitologikus jelenetek és az utolsó évek önarcképei).
A festő a képek keletkezését kísérő, főleg a színekkel kapcsolatos elmélkedéseit naplókban rögzítette. Bár a festményeken páratlan, költői és káprázatos színek láthatók, a művész „egy már szétesett világra borítja nosztalgikusan fájdalmas színfátyolát, amelynek hideg és meleg kontrasztjai mindig valamilyen megnevezhetetlen szorongás tonalitása felé törekednek."
A második alkotói korszak festményei két lépcsős módszerrel készültek: először egy kicsi rajz született meg a pillanat ihletése alatt, melyet felvillanó gondolat letérképezéseként is lehet értelmezni. Ez lett a festmény kiindulópontja, mert ennek a rajznak a felnagyított másolata került fel egy a vászonra felvitt négyzetháló segítségével a vászonra. Gedő Ilka párhuzamosan dolgozott számos képen, és talán ez az egyik oka annak, hogy minden kép keletkezését egy adott képhez kapcsolódó napló rögzíti: a művész saját maga számára rögzíti a kép megkomponálásával kapcsolatos összes spekulációját. Ha egy képet félretett, egy időre eltette a hozzá kapcsolódó naplót is, és ha elővett egy még nem befejezett képet, átolvasta az adott képpel kapcsolatban korábban készített feljegyzéseit. Gedő Ilka nagyon jól ismerte színek és szín effektusok hatását. A színek keverése nem találomra történt, hanem egy bizonyos színárnyalat kikeresésével. Egy-egy alapszín kartonlapra festett színváltozatai külön-külön dobozokban voltak elhelyezve.
Színmintán (a művész szóhasználata szerint) a különböző, a színkombinációk kipróbálását szolgáló papír- vagy kartonlapokat, nem ritkán vászondarabokat kell érteni.
„A színtáblák nagy hullámpapír darabok, amelyekre valamelyik képhez kiválasztott, vagy esetleg ad hoc elkészített színminták voltak rajzszöggel feltűzve. A művész a színmintákat nagy hullámpapír dobozokba gyűjtötte, az uralkodó szín szerint osztályozva. Ezekből a dobozokból válogatta, sokszor napokig, az éppen munkában lévő kép színtáblájára kerülő színmintákat.”
Beke László 1980-ban Gedő Ilkának írt, a művész hagyatékában fennmaradt levele megállapítja: „Azt hiszem, teljesen értelmetlen lenne a Maga festészetét a »kortárs« áramlatokkal párhuzamba állítani, mert lényegét tekintve bármikor létrejöhetett volna 1860 és 2000 között. Nem »kívülről« táplálkozik, hanem »belülről«, így alkotójával való kapcsolata adja meg koherenciáját és hitelét – ami semmilyen néző figyelmét nem kerülheti el.”
A művész szentendrei kiállításán (1985. június 28 - július 28.) Ury Ibolya művészettörténész hasonló következtetésre jut: „Gedő Ilka kiállítása mindenképpen olyan művész munkáit mutatja be, aki nem függ senkitől és semmitől önmaga belső erején és tehetségén kívül. Festői látásmódja teszi őt ilyen sajátosan egyedivé, mely mindenkitől megkülönbözteti, és összetéveszteni senkivel sem lehet.””
Magyarország:
Ausztria:
Németország:
Nagy-Britannia:
Egyesült Államok:
Izrael:
This article uses material from the Wikipedia Magyar article Gedő Ilka, which is released under the Creative Commons Attribution-ShareAlike 3.0 license ("CC BY-SA 3.0"); additional terms may apply (view authors). A lap szövege CC BY-SA 4.0 alatt érhető el, ha nincs külön jelölve. Images, videos and audio are available under their respective licenses.
®Wikipedia is a registered trademark of the Wiki Foundation, Inc. Wiki Magyar (DUHOCTRUNGQUOC.VN) is an independent company and has no affiliation with Wiki Foundation.