Szarvépalli Rádákrisnan: (1888–1975) indiai filozófus, politikus, köztársasági elnök

szeptember 5. – 1975. április 17.) indiai akadémikus, professzor, politikus, filozófus. India első alelnökeként (1952–1962) és második elnökeként (államfő) (1962–1967) szolgált.

Szarvépalli Rádákrisnan
Született	1888. szeptember 5. 1888 Tiruttani
Elhunyt	1975. április 17. (86 évesen) Csennai
Párt	Indiai Nemzeti Kongresszus
Házastársa	Sivakamu
Gyermekei	Sarvepalli Gopal
Foglalkozás	politikus diplomata filozófus fordító történész egyetemi oktató
Iskolái	Madrász Egyetem Kalkuttai Egyetem Madras Christian College (1905–1906, filozófia, mesterfokozat) University of Delhi Voorhees College
Vallás	hinduizmus
Díjak	A művészetek és a tudományok érdemrendje (1954) Order of Merit (1963) Templeton-díj (1975) Bharat Ratna (1954) A német könyvszakma békedíja (Ernst Benz, 1961. október 22.) Frankfurt am Main város Goethe-plakettje (1959) Fellow of the British Academy (1962) A Zágrábi Egyetem díszdoktora honorary doctor of the University of Calcutta Grand Cross with Collar of the Order of the White Rose of Finland (1965. február 12.) Knight Bachelor Pour le Mérite
A Wikimédia Commons tartalmaz Szarvépalli Rádákrisnan témájú médiaállományokat.

Az összehasonlító vallástudomány és vallásfilozófia egyik kiemelkedő 20. századi, indiai képviselője.

1888. szeptember 5-én született Tiruttani helységben, Tamil Nadu dél-indiai államban. Iskolai tanulmányokat Madraszban folytatott.

Miután 1911-ben befejezte tanulmányait a Madraszi Keresztény Főiskolán, a főiskola adjunktusa, majd filozófiaprofesszora, majd később a Mysore-i Egyetem (1918-1921) és a Kalkuttai Egyetem (1921–1932) tanára lett. Ezután a keleti vallás és etika Spalding professzora az Oxfordi Egyetemen (1936–1952). Ő volt az első indiai professzor az Oxfordi Egyetemen. 1930-ban kinevezték a Chicagói Egyetem összehasonlító vallástudományának tanárává is.

Amikor India 1947-ben függetlenné vált, ő képviselte Indiát az UNESCO-n belül (1946–52), majd 1949-től 1952-ig India nagyköveteként működött a Szovjetunióban. 1952-ben India első alelnökévé választották. Ezt a posztot tíz évig viselte. Majd 1962-ben India második elnökévé (államfő) választották meg (1962–1967).

Filozófiája az advaita vedantán alapult. Védte a hinduizmust az ún. "tájékozatlan nyugati kritika" ellen, ezzel hozzájárulva a kortárs hindu identitás kialakulásához. Indiában és nyugaton egyaránt befolyásos volt a hinduizmus megértésének kialakításában, és hídépítő hírnevet szerzett India és a Nyugat között.

Hitt abban, hogy a különböző vallások ugyanahhoz a célhoz nyújtanak utat, s lényegi egység rejlik a hittételek és a vallásgyakorlás terén mutatkozó különbségek mögött.

Nagy hatású munkája az „Indiai filozófia”, amely a szubkontinens filozófiájának történetét feldolgozva, megismertette Európát és a világot a hindu vallásfilozófiai irányzatokkal. Az ind filozófia elveit áteszmélve, azokat az egyéniségén átszűrve, szinte önmaga lényegévé téve hirdeti az ember átformálásának az igényét. „Át kell alakítanunk — írta — az emberi természetet, hogy több rokonszenvvel és nagyobb képzelőtehetséggel rendelkezzék. Meg kell tanítanunk az embereket arra, hogy más emberek boldogságát vagy szenvedését a magukénak tekintsék.” Ez a gondolat, az emberi szolidaritás gondolata, mélyen áthatotta közéleti tevékenységét is. Vallotta, hogy „a filozófusnak nemcsak az a dolga, hogy magyarázza az életet, hanem, hogy meg is változtassa.”

Kalkuttai hivatali ideje alatt együttdolgozott Rabindranath Tagoreval.

Radhakrishnan életében számos magas kitüntetést kapott, köztük 1931-ben lovaggá ütötték, 1954-ben a Bharat Ratnát, India legmagasabb polgári kitüntetését és 1963-ban a brit királyi érdemrend tiszteletbeli tagságát.

Több európai és amerikai egyetem tiszteletbeli professzora és díszdoktora lett. 1961-ben „az államtudományok művelésében és a népek közötti barátság erősítésében és elmélyítésében szerzett kimagasló érdemeiért” az Eötvös Loránd Tudományegyetem avatta díszdoktorrá.

1933 és 1937 között, öt egymást követő évben irodalmi Nobel-díjra jelölték.

A születésnapját 1962 óta minden évben szeptember 5-én a Tanárok Napjaként ünneplik Indiában.

Számos könyvet írt, főbb művei kiemelve:

• The philosophy of Rabindranath Tagore (1918), Macmillan, London, 294 pages
• Indian Philosophy (Indiai filozófia), (1923) Vol.1, 738 pages. (1927) Vol 2, 807 pages. Oxford University Press.
• The Hindu View of Life (A hindu életszemlélet) (1926), 92 pages
• An Idealist View of Life (1929), 351 pages
• Kalki, or the Future of Civilization (1929), 96 pages
• Eastern Religions and Western Thought (Keleti vallások és a nyugati gondolkodás) (1939), Oxford University Press, 396 pages
• Religion and Society (1947), George Allen and Unwin Ltd., London, 242 pages
• Bhagavad-gitához és az Upanisádokhoz írt kommentárok
  • The Bhagavadgītā: with an introductory essay, Sanskrit text, English translation and notes (1948), 388 pages
• The Dhammapada (1950), 194 pages, Oxford University Press
  • The Principal Upanishads (1953), 958 pages, HarperCollins Publishers Limited
• Recovery of Faith (1956), 205 pages
• A Source Book in Indian Philosophy (1957), 683 pages, Princeton University Press
• The Brahma Sutra: The Philosophy of Spiritual Life. London: George Allen & Unwin Ltd., 1959, 606 pages.
• Religion, Science & Culture (1968), 121 pages